Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1934

háláját, köszönetét bemutatni. A totalizmus kora volt ez. Közös törzsben volt a játék, szórakozás és munka. Még ma is megtaláljuk ezt a közösséget egyes keleti népeknél. Lassanként elkülönültek azután: a munkából, vadászatra való előkészületből lett a játék, a szertartásokból a tánc, a harci előkészületekből az atlétika. Látta mindezt és a meséken, elbeszéléseken felbuzdulva, elismételgette a gyermek, a nagy utánzó, az ősök nagy és fontos dolgait. A mai játékban benne leng a világ- történelem. Az ősök küzdését, harcait, szertartásait látjuk sokszor a mai gyermekjátékok mögött és ilyenkor úgy tűnik, hogy a játék az ősök nagy és szent dolgainak profanizálása. De ugyanakkor, amikor a gyermek a régi megbecsült dolgokat elsekélyesíti, egyben a soha meg nem szűnés piedesztáljára emeli őket. Örökre megmaradnak ezek az emlékek, mert amíg gyermekek lesznek, azok játszani fognak és a nemzedékek többé-kevésbbé átveszik egymástól az örök gyermekjátékokat.

Eddig ez az a játék, amely a gyermekből minden előre eltervelt cél nélkül magából fakad. De ha a természet ilyen nagyszerű ajándékképpen beleoltja a gyermekbe a munkára való vágyat, még ha játék is ez a munka, vájjon a nevelés nem állíthatná-e eszközei közé?

A klasszikus görögök ismerték fel először nagy nevelői értékét. Az ő nevelésükben nagy szerepe volt a játéknak. Perikies korában a mindennapi életnek is szerves része. Az emberek sokkal sokoldalúabbak voltak; még államférfiak is, mint Scipio és Laetius, kivették részüket belőle. A kis gyermekek nevelése a mai óvodai nevelésnek felelt meg, tehát természetes, hogy a legfontosabb szerepet a játék vitte. Hét éves korában a palesztrába került a gyermek, ahol gimnasztikát és muzsikát tanult; itt sem hanyagolták el, és az ezután következő két évi gimnáziumi nevelésben is a mozgás, a torna, a játék volt a fontos. Olyan harmonikus, művészi nevelés volt ez, amilyennel nem találkozunk többször a történelem során.

A perzsák a katonai nevelés szolgálatába állították. Hét éves korától kényszerítették a gyermeket katonai játékokra. Itt már elvesztette öncélúságát, nehéz életfeladatokat tűztek ki a kis gyermek elé és szinte megutáltatták velük a játékot. A rómaiak az állam hatalma érdekében keménnyé, kegyetlenné akarták nevelni az ifjúságot és ezt durva, kegyetlen játékok játszatásával célozták.

A nyugatrómai birodalom bukása után a testet a lélek ellenségének tekintették és a játékot a Sátán szolgájának. Mint ilyent szigorúan üldözték és tiltották. Ennek maradványa az angol puritánizmus, amely szintén ellenséges álláspontot foglalt el a játékokkal szemben. Hosszú idő telt el, amíg a testben meglátták a lélek házát, de még ezután is vonakodtak a testi neveléstől.

9