Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1942

11 Minden tudatos ráhatások alapja, első feltétele, hogy a nevelő: szülő, tanár, ismerje a rábízott gyermeknek a lelkét, ismerje a vágyait, törekvéseit, érdeklődési körét. Ehhez a megismeréshez nagyon fontos adalék az ifjság történelmi kialakulása. A következő rövid áttekintés az egymást közvetlenül követő három ifjú nemzedék pár vonással megrajzolt lelki képét szeretné megadni — egy kis útbaigazítás, rávilágítás a szülők számára, hogy ennek alapján ki-ki megrajzolhassa a saját gyermeke lélek-rajzát — és hogy jobban megérthesse a mai fiatalság törekvéseit, érdeklődését, vágyait, ami bizony sokszor egészen más irányú, mint egykor a szülőké volt. I. Az első nagy háborút megelőző esztendők ifjúsága külső megjelenésében is lényegesen más volt, mint a mai. A felső osztályos diákok szinte már komoly fiatalemberek voltak, serkenő bajusszal, gondosan elválasztott „pomádézott" hajjal, mindenben a felnőttekre emlékeztető viseletben. A gimnázium V. osztályától kezdve, amikor a tanárok már hivatalból „magázták" az „ifjakat", általános volt a hosszú nadrág, a magas kemény gallér, gondosan csokorra kötött nyakkendő. A tánciskolában szmoking volt a természetes öltözet, érettségin pedig legtöbb „maturandus" zsakettben ült le vizsgázni. A világháború előtti kor ifjúságának mindenben az imponált, ami hasonlóvá tette a felnőttekhez. Az iskola szigorúan tiltotta a dohányzást, súlyos fegyelmi ügyek lettek egy kis korcsolyázás utáni cigarettázásból — de mégis megtették, mert felnőtteknek akartak látszani. Vidéki kis városokban az „öreg diákok" legnagyobb hőstette a korcsmázás volt. Külvárosi korcsmák hátsó ajtaján surrantak be egy kis sörözésre... És minden apró diák arról álmodott, hogy majd az érettségi után sétapálcával játszadozva áll meg déli csengetéskor a „főgimnázium" kapuja előtt... Ebben a korban hihetetlenül sok volt az ifjúság szabadideje. Déli 12 órakor megszólalt a csengő, egyik-másik öreg iskolában a „nagy pedellus" kezében a harang, és ettől kezdve a diák szabad volt, legfeljebb a felsős osztályosok számára volt egy vagy két napon délutáni tanítás, torna, vagy énekóra — de egyébként az iskola magukra hagyta a tanulókat. A tanár és a diák kapcsolata egyébként is egészen laza volt. A tanár valósággal trónolt a katedrán, „kikérdezte" a feladatot, kijelölte a „leckét" — mind olyan fogalom, ami a modern iskolában kezd ismeretlenné válni — és ezzel meg is szűnt a tanítványaival való érintkezése. Pedig annak az ifjúságnak is megvoltak a maga problémái. Éppen a legértékesebbek világnézeti nehézségekkel küszködtek. Az egyre jobban érvényesülő természettudományi felfogás háttérbe szorította a vallást, divattá vált a tudás és vallás szembe állítása. Felsős diákok filozófiai, világnézeti munkákat olvastak, sajnos, legtöbbször megfelelő irányítás és magyarázat nélkül. De különben is az ifjúság érdeklődése erősen az elvont fogalmak és a klasszikus tárgyak felé fordult, amint ezt legjobban az önképzőköri munkák mutatják. Ezekben az évtizedekben a történelem nem érdekelte a fiúkat, száraz, élettelen tárgynak tartották, amit „magolni" kell, a politika pedig teljesen idegen volt ezen kor középiskolás diákjai számára. A pályaválasztásban a szellemi hivatásokat értékelték a legmaga-