Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1940

22 S míg görnyedtél egy édes rím felett, Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám S kezed lassan, reszketve írta: Lillám! Vagy gondpljunk a Csokonai-kép színezésénél Tóth Árpád Reményhez c. költeményére. így az olvastatás, ill. olvasás már nemcsak önálló élmény lesz, de hozzájárul a magyar irodalomtanítás nagy és okvetlenül szükséges koncentrációjához is. Tanítványunk Babits Mihály szinte már a szó-zsonglőrséggé váló nyelvművészetét is élvezi és csodálja a nyelv remek formáit, tömör képeit. Megbecsüli, hogy valaki a Danaidák egyszerű mítoszát ilyen csodálatos színekkel tudja eleven muzsikává varázsolni, még akkor is, ha a vers számára csak „félig értett dal" lesz. Az olvasmány lassan élettel telt valósággá válik. A sorok írója érezte a munka jutalmát, mikor egyik tanítványával sétált eső utáni időben egy májusi délutánon. A fák szinte belenyujtózkodtak az alkonyodó májusi délutánba, a lekaszált fű nedvesen gőzölgött, párolgott: illattal, erővel volt teli a levegő, és akkor szólalt meg a VII-es diák: Tanár úr, most már értem Ady versét, a Májusi záport után-t. Mintha én írnám a sorokat: Nagymessziröl ködölt a Bükk, Gőzölt a sík, áradt az Ér S fáradt testemben hirtelen Ott, a záporverte mezőn Piros dalra gyújtott a vér, Piros dalra gyújtott a vér. Szinte sercent, hogy nőtt a fű, Zengett a fény, tüzelt a Nap, Szökkent a lomb, virult a föld, Táncolt a Föld, táncolt az Ég S csókolt minden az Ég alatt S csókolt minden az Ég alatt. Szinte mámorosan duruzsolta a szavakat a májusi délutánba. Látszott rajta, hogy mint a tavaszi levegő, áradnak át a sorok a pórusain. A verset közösen nem olvastuk — hiszen VII. o.-ban más, nehezebben megközelíthető olvasmányi anyaggal foglalkoztunk — ő mégis olvasott és megélte a sorokat iskolánkívüli olvasmányokat célzó beszélgetésünk alapján. Amint láttuk, a gyermek fejlődése szerint, lelki igényeinek megfelelően haladtunk munkánkban. A legfelsőbb osztályokban való tennivalónkat éppen csakhogy érintettük. Erről a mult évben az irodalomtanítással kapcsolatban már bővebben szólottunk. S ez a pár sor írásunk csak tovább akarta szőni azt a fonalat, amelyet a mult esztendei Évkönyvben kezdtünk gombolyítani. Közelebb akart vinni egy-két gondolattal tanító és nevelő munkánk céljához, hogy mire kikerülnek kezünk alól tanítványaink, maguktól is olvassanak és vigyék magukkal a magyar írás, a magyar könyv szeretetét, mert a magyar könyvnek mindig volt, van és lesz mondanivalója minden magyar számára. Dr. Pados Ottokár.