Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1940
14 Azt említettük, hogy tanulóink lelke, hajlandóságaik mindvégig romantikusak. Az irodalom is romantikus még a legreálisztikusabb fokon is. Ilyenformán első pillanatra könnyűnek látszik a gyermeklélek közelítése az irodalomhoz. A két romantikus adottság közé azonban akadályok merednek. Ilyenek először az iskola, bizonyos kell-kényszerrel; másodszor a másik romantikum megközelítésére okvetlen szükséges munka. A tanár munkájának kell elvennie az akadályok méregfogát és szabaddá tennie az utat. Legtöbb ember azért idegenkedik komolyabb olvasmányoktól, mert nem tette meg az utat a kisebb olvasmányi élményeken át a nagyobbak felé. Első alapvető elv, amely az ifjúság romantikus lelkialkatából következik: tanulóink elsősorban élményi és képzeleti érdeklődésűek és csak másod- vagy harmadsorban intellektuális érdeklődésűek. Végső célja — nehéz munka után — az olvasásunknak, hogy az intellektuális élmény magasabb világába emelje tanítványaink érdeklődését. Nézzük pedagógiai célunkat az alsó fokon. A középiskolába bekerülő gyermek már hoz magával bizonyos érdeklődést az olvasmány iránt. Az eléje adott olvasmány-egészet meglehetősen gyorsan percipiálja. Ez a percepció azonban még nem elég, legalább is nem elég élményi. Legtöbbnyire csak abban áll, hogy a tanuló az olvasmány tartalmát több-kevesebb hűséggel el tudja mondani. Lelkében elszigetelt valami marad még ez az olvasmánytartalom is. Vagy szálak nincsenek még, hogy azokkal egyéb lelki tartalmaihoz kösse őket, vagy éppen azok a lelkitartalmak hiányoznak, melyekhez hozzáfűzhetné. Ebből a szempontból a történeti olvasmányokkal szemben előnyben kell részesítenünk az életképeket, vagy legalább is a történeti olvasmányoknak életképszerű mozzanatait. Nem az a fontos, hogy a történeti hős a történeti háttér előtt cselekszik, hanem az, hogy mit cselekszik és hogyan cselekszik. A tanuló megkapja az olvasmányt. Nagyon fontos, hogyan kapja meg. Vannak, akik azt vallják, legjobb, ha a tanár előkészítő szavai után minden tanuíó maga olvassa el a kijelölt olvasmányt. Mások jól olvasó tanulóval olvastatják fel. Mindkét mód azt a veszélyt rejti magában, hogy a közösség nagy része nem mélyed el eléggé az olvasmányban, illetve ezen a fokon még az olvasásban. Szerintünk leghelyesebb, ha a kijelölt olvasmányt az iskolában maga a tanár olvassa el. Az így elolvasott olvasmány, bármilyen primitív módon és hézagosan is, a tanulónak valamelyest sajátjává válik. Ezt, éppen ezt az olvasás szempontjából fontos mozzanatot azonban nem szabad megszakításokkal, magyarázgatásokkal megzavarnunk. Képzeljük el, hogy olvasásunkba valaki beleszól, lettlégyen az illető bármilyen szakember is. Mi történik? Vagy felkél bennük a betolakodó tekintély ellen a természetes ellenszenv, vagy — miután az illető megmutatta azokat a rejtett szépségeket, titkokat, melyeket mi olvasásunk közben nem fedeztünk fel — képességeink csekélységének tudatára ébresztve, kedvünket szegi a további olvasástól. Ugyanilyen lelki folyamat mégy végbe — mutatis mutandis — apró olvasóink lelkében is. Mi tehát itt a tennivaló? Kis olvasónk egészen nyers olvasási élményt kapott, tegyük fel, a mesevilágból. Az Erős János — mese megtetszik neki. Megtetszik a
