Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1940

Dr. Baranyay Lipót, a Nemzeti Bank elnökének beszéde, 1941. ápr. 17-én, a Diákszövetség ünnepi összejövetelén. Ennek a mi Öreg Bencés Diáktársaságunknak egyik Íratlan, szép szokása az, hogy esztendőben egyszer — Szent. Benedek napja táján — lakomára gyűlünk egybe, hogy felelevenítsük és tovább ápoljuk azokat a lelki, szellemi és érzésbeli kapcsolatokat, amelyek bennünket egymáshoz fűznek. Mint minden ünnepnek, ennek a mi ünnepünknek is megvan a maga rendje, amely úgy kívánja, hogy az öreg diákok egyike — minden esztendőben más és más — innen, a mi diáktársaságunk serlege mellől szót kérjen és hangot adjon azoknak a gondolatoknak és érzéseknek, ameiyek közös eszményünket: a benedictinus kultúrát szolgálják. Az idén rajtam a sor. Amint illik, gondolkodtam rajta, hogy az idei serlegbeszédünk tárgyául milyen témát válasszak. Komor, nehéz időket élünk és ezért úgy gondoltam, nem követek el hibát s nem zavarom ünnepünk hangulatát, ha puszta jubiláló szavak helyett, néhány olyan gondolatot pendítek meg, amely megítélésem szerint emberi és nemzeti létünk alapjait érinti. Mondanivalómban a bencés atyák tanításaiból fogok kiindulni és azokhoz fogok visszatérni. A bencés gimnáziumon és azon a nevelésen kezdem, amelyet ebben a gimnáziumban kaptunk. Mit ér az iskola és mit ér a nevelés? Erre a kérdésre egy aforizmában találtam meg a legtalálóbb választ. E szerint: az iskola annyit ér, amennyi megmarad belőle akkor, amikor már mindent elfelejtettünk, amit megtanultunk benne. Mint minden aforizma, ez is túloz és torzít, mert az aforizma célja éppen az, hogy nehezen definiálható, nagy dolgokat kevés szóval, frappánsan fejezzen ki. Ha nem resteljük a fáradságot és ezt a maradványt, ezt a residuumot közelebbről megvizsgáljuk, sokrétű, színes emberi értékeket találunk benne. Benne találjuk mindenek előtt a bencés gimnázium által kicsiszolt szellemünket és az általa kifínomított lelkületünket. Benne van tehát szellemi felkészültségünk , amely újabb és újabb ismeretek felvételére, elrendezésére és megőrzésére képesít bennünket. Benne van azután az esztétikai érzékünk, amellyel felismerjük, meglátjuk és •élvezzük az ember által alkotott szépet. Benne van az erkölcsi érzékünk,