Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939

96 Indulás előtt. Álgyay-Hubert Pál. A késő tavaszi napsugár aranyos ujakkal cirógatta végig az öreg Alma Mater kopott falait. A falakon kívül az egész természet a Nyár születését ünnepelte, a kicsiny pacsirták hálahimnuszokat zengettek. A kék égbolt és a zöld hegyek csodás panorámába olvadtak össze és millió teremtmény énekelte nagy szent dalát az Alkotónak. Bent pedig hetvennégy, talpig feketébe öltözött sápadt és izgatott fiú búcsúzott tanáraitól, a kápolnától, az osztálytermektől, búcsúzott mindattól a sok kedves tárgytól, melyhez annyi szép emléke fűződött; búcsúzott az iskolától. * A búcsúzás pillanatában visszanéztünk egész iskolai életünkre. Most láttuk, hogy szép volt. Szebb, mint ami utána jön, pedig arra szívszorongató örömmel vártunk nyolc éven keresztül... ... A ballagó vén diákok éneke szomorú akkordokkal tört az ég felé. Megilletődve sorakoztunk fel az udvaron, az ének elcsendesült, meghatott szüleink könnyes szemmel tekintettek előlépő ünnepi szónokunkra, Álgyay Pálra, aki megkezdte beszédét: „Itt állunk a küszöbön. Nyolc évvel ezelőtt ugyanitt álltunk. Akkor féltünk,, most bizalommal nézünk előre. Akkori szorongásunk oka nem vált valósággá, mégis féltünk, most joggal aggódhatnánk a Jövő miatt és most nem félünk! Állunk a küszöbön. Eddigi életünk innen esik rajta. Területe a tanulószoba volt, a lakás, az udvar, az intézet, a sportpályák, az országutak, ahol bicikliztünk, a Duna, ahol nyaranta vízicserkész-életet éltünk, a Balaton és Akarattya, ahol a bencés szellemet nyáron is megtaláltuk. Ez van a küszöbön innen. És mi van túl? Rajta túl vár a hivatal, a barátságtalan füstős helyiségek, a főnöki előszobák, az aktacsomók — az aktacsomók, melyek valósággal elnyelnek. Új örömök nem fogják elönteni élettel sápadt arcunkat, fénytelen szemünket; nem lesznek új Balatonok, Akarattyák, országutak, nyarak! Bizony, ilyen valóság rémképe fenyeget. Át akar ölelni; már integet és kacag, mint aki biztos a dolgában. De egyre nem számított. Arra, hogy mi fiatalok vagyunk és nem hiszünk semmiféle rémképnek. Mi fiatalok vagyunk és odavágjuk a magunk két szemének: Hazudtok! Mi visszanevetünk a dolgában biztos, megrökönyödő balsorsra. Mi egyszerűen nem hisszük, amit jövő életünk elénk tár. Mi kicsinylően lekacagjuk a Sorsot, ha reménytelenségről beszél, és lelkesen „Igent" bólintunk felé, ha fülünkbe szép jövendőről sugdos. Mert mi lelkesek, fiatalok vagyunk. És azt hiszi a világ, hogy mi ebben a rajongó optimizmusunkban csalódni fogunk? Azt hiszi, hogy megtörünk, s mint a béka, lebukunk a nyomorultak és nyomorékok pocsolyájába? Jobban válogassa meg kegyetlen eszközeit az Élet, ha el akarja rabolni hitünket! Dehát vájjon mit tehet ellenünk? Talán sikertelenséget küld? Csakhogy mi nem a sikerben bízunk, hanem Istenben és önmagunkban! Talán erkölcsi fertőbe ránt? Akkor mi diadalmas kacagással felkelünk és zuhany alá futunk. Ez a zuhany maga az oltáriszentségi Jézus, az irgalmasszívű