Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1939

97 végtelen Isten! Talán nyomorba dönt? Akkor mi erős ököllel dörömbölünk a munkaadók ajtaján, amíg csak valamit nem kezdenek velünk. Talán hitetlen áilam polgárává tesz? Akkor mi titkos bensőnkben annál büszkébb, erőtadóbb öntudattal viseljük a katolicizmus kincseit. Talán háborút küld országunkra? Akkor mi meghalunk hazánkért! Élet! Nem tudsz becsapni minket! A mi hitünk olyan, mint a sugár. Csak az iránya miatt olyan. A fény, — mint a fizikából tudjuk — sűrűbb közeg határához érve, sebességéből veszít. A mi életsugarunk a ránk váró sűrű, nehéz közegben csak növekszik. A fény új közeg határához érve megtörik. A mi életünk fénye egyenes vonalban folytatja útját az új közeg határán keresztül. A mi következő életünknek nem szabad eddigi irányát elveszítenie, mert nyolc esztendő tapasztalásának legértékesebb eredménye, hogy ezt az irányt helyesnek ismertük fel. A mi életsugarunk törőszöge: nulla! Főtisztelendő Igazgató Úr! Kedves Főtisztelendő Tanár Urak! Jövöbenéző szemünk most egy pillanatra megakad, aztán lassan lenéz, elhomályosodik és megtelik könnyel. Eszünkbe jut, hogy ez a nap nemcsak a jövőbe nézésnek, hanem a búcsúzásnak is napja. Körüljárunk az intézetben és a dohánygyárudvarban, megnézzük a nekünk oly kedves helyeket, amiket — mint diákok — most utoljára szemlélünk. De jaj, minden szegletben ott várnak fiatalabb társaink és csodálkozva kérdik: „Mit akartok? Hiszen nem tartoztok már az intézethez". Mi pedig nem felelünk, csak könnyesen távozunk. De a könnyek elmúlnak! Má is megszűnünk sirni és hálátadó tekintetünk most Főtisztelendő Igazgató Urat keresi. Főtisztelendő Igazgató Úr! Hogyan fejezzük ki gondolatainkat? Mit mondhat a hajló szárú szőlőtő a gyámfának? Mit mondhat az alföldi homok az akácfagyökérnek, mely az öt elragadnivágyó szelek ellenére rátapad és nem engedi!? Mit mondhatunk a sziklának, a mi sziklánknak?... Mert Igazgató Úr volt a szikla, amelyhez lelkünk termőföldje eddig hozzátapadt. Igazgató Úr volt az akácfagyökér, mely nem engedte tovahordani a futóhomokot. Igazgató Urunk az életünkbe markolt. Sokszor nyűgösködtünk szorítása alatt, de most kinyílt a szemünk és látjuk, hogy mennyi jót tett velünk ez az erős mozdulat! Igazgató Urunk mindig egyenes útra mutatott! Az Ő keze rendületlenül a becsületes, keresztény honpolgár eszméje felé irányította szemünket. Főtisztelendő Osztályfőnök Urunk! Szerető Édesatyánk! Hogyan köszönjük meg a szavakat, melyek a lélekben összetört kamaszfiút oly sokszor felemelték és megvigasztalták? Hogyan köszönjük meg a szép előadásokat, melyeket Osztályfőnök Urunk a tanulás értékéről és a lelki értékekről nap-nap után nyújtott nekünk? Hogyan köszönjük meg az együttérzést, a megértést és a bánásmódot, mely számunkra mindig a legjobb és leghasznosabb volt. Köszönjük mindezt és nem felejtjük el soha! Pados Tanár Úrnak hálát adunk legutóbbi beszédéért, ő nem tanár urunk, hanem az osztály nagyon szeretett Lelkiatyja. Legutóbbi szavai is szépen mutatták irántunk való lelkes szeretetét. Azok a szeretetfütötte szavak valóban útra indítottak minket a Jövő felé. Köszönjük! Tanár Urainktól még el fogunk búcsúzni. Akkor majd hálát adunk Nekik... Hálát? Hiszen mindaz az optimizmus, mely bennünk ég, mindaz a tudás, mely jövendő utunkat kikövezi, mind az ő jóságos lelkük műve! Aztán mit is mondhatnánk Nekik? Hiszen hálálkodó hangunk elcsuklik, fejünk lehajlik és forró könnyek között csak szorítjuk, két kézzel, egyre szorítjuk jobbjukat, azt a kezet, mely többé