Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1937

67 gyermekek ártatlanságára és szüleiknek jámborságára és az én közvetítésem által áldd meg őket kegyesen a mai napon, hogy kegyelmedben és irgalmadban gyarapodjanak, téged megismerjenek, szeressenek, téged féljenek és parancsaidat megtartsák és céljukhoz szerencsésen eljuthassanak: általad, világ Megváltója, aki az Atyával és a Szentlélekkel együtt élsz és uralkodói, Isten, mindörökön örökké. Ámen." A kamaszkor... amikor diákszívünk először megnyílott. Megcsillant szemünkben a kegyeletes meghatódottság; most eszünkbe jutnak a régi emlékek, csengő költeménysorok: „Szívem eröset dobbant, Mikor mosolyogva néztél. Fáj vallani, de elárulom: Mosolyoddal megigéztél; Igen... tűzpiros ajkaid Lágyan mosolyogni kezdtek, De nem mertem A füledbe súgni, hogy Szeretlek." A romantikus diákszerelem is elmúlott, miként a tavaszi szél széjjelfujja a barkák könnyű porát. Azután csak nagyritkán jelent meg a tanulásnál, mélázásnál, álomban a mosolygósszemű angyalarc. Ha utcán találkoztunk Vele, már csak köszöntöttük és nem érdekeltek a pajtások, barátok közelebbi hírei, kölcsönösen elmondott nyilatkozatai. Képzeletvilágunkat más kezdte érdekelni: az irodalom, a művészet és a technika... Lassan a sapkánkon az ezüstcsíkokat aranycsíkok váltották fel. Egy...Kettő... Három... 1937 júniusában — hiszen év végén első útunk a Kaschoz vitt felvarratni a kiérdemelt csíkot — felkerült a „paxos" sapkára az utolsó és éreztük annak nagy jelentőségét, sajátságos érzelmi velejáróját. Utoljára jártunk a vén iskola falai közé, mely otthonunk volt, mely hangos volt pajkos kacagásunktól. Utoljára vártuk szívszorongva a Te Deum napját. Már számoltuk a napokat, hogy mennyit kell még az intézetben töltenünk. Aztán elérkezett a várvavárt pillanat: a fekete tábla sarkán ott díszelgett az egyes. Az egyes, mely az jelentette, hogy vége a szép diákéletnek, vége a kötelező sapkaviselésnek és a nyolc évvel ezelőtt még kis újonc „leszerelhet". Utoljára szólalt meg a csengő hangja és meghatódott lélekkel vártuk az utolsó pillanatokat. Az ünnepi ruhás, dacos kis sereg felment a kápolnába, ahhoz a Szent Benedek oltárhoz, melynek magányában annyi szorongás közepette kértük a jó Istent, hogy mentsen meg a sok-sok „beszedéstől" s melynél az első szeptemberben kértük a Mindenható áldását nyolcévi munkánkra. A nyolc év elmúlott...és most térdreroskadunk a fölséges Úr dicséretére; Szt. Benedek Atyánktól alázatosságot tanulva: „Örvendező szívvel mondunk hálát neked is, mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus. Mily gyakran jöttél szívünkbe a szentáldozásban és betöltöttél minket kegyelmeddel. A te áldozatodból és a te szentségeidből áramlott belénk szakadatlanul a természetfeletti élet ereje, mey jellemünket megnemesítette, a gonoszt bennünk legyőzte és nekünk minden jóban növekedést adott. Örvendező szívvel adunk hálát neked, Szentlélek Úr Isten, a békesség és értelem, a tudomány és jámborság Lelkének. Te világosítottad meg értelmünket meg-