Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1935

37 viselte ezt az egyetlen kincsét. Oly szívbemarkoló látvány volt: ...Egy halott és koporsóján talizmánja, az a kopott kis diáksapka. Oh, ha az a sapka megszólalt volna, milyen szép mesék fakadtak volna halványkék keresztes címeréből?... De néma maradt, mint az, akinek édes álma felett őrködött. Megindult a menet! Szomorú „ballagás" volt. Lehorgasztott fejjel kisértük kétoldalt kocsiját. Most eszméltünk csak rá: Nincs többé. Örökre elvesztettük azt, aki 6 év alatt annyira szívünkhöz nőtt. Itt hagyott bennünket az a halkszavú, csendes és mégis aranyoskedvü Gumó (ahogy mi hívtuk). És zúgott a harang, zokogott a tömeg, susogott a szél, halk szívsikolyok gyászindulója hömpölygött koporsója mögött. A menet a sírhoz ért... kétségbeesés remegett az arcokon. Ez a barna, sáros, agyagos föld lesz a Te fekvőhelyed? ... Hisz mindig a napsugarat, a mosolygó életet kerested s most rögök állják el előled a kacagó fényt? Itt kell majd pihenned, holott nem régen még velünk játszottál? Bizarr gondolatok ezek, de kegyetlen udegségüket megédesítette egy halk, rózsaszín remény: Neked mégis csak jobb! ... Te már valahol a felhős kékségen túl régen felébredtél. Fájdalmat, szenvedest Te már nem ismersz, hisz jóság, szeretet, erény szirmaiból párnáztad ki magadnak mennyei utadat. S érdekes! — ez a kettős gondolat minden jelenlévőben felcsillant s az arcok mégis komorak maradtak, a szívek mégis remegtek. Búcsúztatták. A szónok ott állt a „megvetett ágynál", a frissen ásott sírhant mellett... Mély szavak voltak ... Drága Gyurikánk! Még alig láttál valamit az életből, még alig élveztél valamit az ifjúság örömeiből, midőn itthagytál minket. Egy, apró fekete betűkkel szedett újságcikk könnyeket fakasztott szemünkből. Azok az apró fekete betűk intézetünknek, de különösen nekünk, hetedikeseknek pótolhatatlan veszteséget jelentettek. Elveszítettünk Téged, aki vasszorgalommal párosult tehetséggel, mindig messze előttünk s magasan felettünk szárnyaltál. Alig tudtunk követni és felnézni Rád, míg Te mindenkor szeretettel fordultál felénk. Mindnyájunkhoz kedves voltál, mindegyikünket igaz barátsággal tüntettél ki. Még koporsódból is érezzük ifjúságod illatát és üdeségét. Ha visszagondolok az együtt eltöltött hat esztendőre, mely idő alatt annyira összeforrtunk, száz meg száz kis kedves emlék rajzolódik lelki szemem elé. Látlak, mint kis elsős diákot az iskola udvarán játszadozni. Látlak, amint szombat délután a kápolna csendjében szent gyónásra készülsz, látlak dalos ajakkal, ragyogó szemmel a cserkésztábortüzeknél. De leginkább az a kép vésődött emlékezetembe, melyet egy látogatás alkalmával szerény, de meleg otthonodban tapasztalhattam. Azok számára, akikkel együtt éltél, Te tetted azt kedvessé és megelégedetté. A Te mosolyod buzdította jó szüléidét az élet nehéz küzdelmeiben. A Te vidámságod adott nekik kitartást, a Te örömöd és kedvességed varázsolt derűt az ő arcukra. A legnagyobb kincsük, életük reménysége és boldogsága Te voltál. A Beléd vetett reménységük, Irántad égő szeretetük melegítette azt a kis családi tűzhelyet. És most? ... Most mindennek vége?... Elveszítettünk Téged örökre?... Nem! Az nem lehet! Te nem veszhettél el a mi számunkra. Te most is a miénk vagy. Te csak a jó Isten kifürkész-