Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1935

38 hetetlen akaratából előre mentél oda, ahová mindnyájunk útja vezet: Az örök boldogság hónába. És most mi, akik mindig felnéztünk Rád, kérünk Téged, tekints le hozzánk és kérd a jó Istent, hogy adjon nekünk vigasztalást és megnyugvást az Ő szent akaratában. Különösen légy szószólója azoknak, akiknek korai távozásod a legnagyobb fájdalmat okozta, légy közbenjárója a Te drága jó szüleidnek. Az ő mély gyászukban szolgáljon vígasztalásukra az a tudat, hogy az eddigi gyönge köteléket immár egy erős és állandó szent kötelék váltja fel. És ez a kötelék lesz biztosítéka annak, hogy ha majd mi is elérünk ezen élet határához, akkor újra és elválaszthatatlanul találkozunk Veled egy végtelen örökké virágzó életben. Drága Gyurikánk, Isten Veled! Ez a halk, szomorú búcsúztató belebúgott a jelenlévők szívébe. Valahogy éreztük, hogy az elhangzott szavak nem üres szóvirágok voltak... Valóság volt... igazság ... megtörtént... Igen! így volt. Egyenruhás cserkész lép a sír mellé. Ő is búcsúztat... Az elfojtott zokogások most nyíltan feltörnek. Leírhatatlan fájdalom remeg a levegőben ... És jött a vég... a kegyetlen elválás, a nincs tovább. Deszkák ropogtak, kötelek sikítottak és a koporsó tompa reccsenéssel a földbe ereszkedett. A fejek lekonyultak, remegő kezek egy marok földet szórnak a friss gödörbe... és a szívek könnyzáporából halk altatódal száll: Aludj! Aludj! Álmod legyen édes és zavartalan! Dübörög a göröngy ... a rög gyászindulót pereg... Alkonyodik! ... A harang is halkabban szól... Isten Veled Gyurikánk, — a viszontlátásra!... Szemere György VII. oszt. tan.