Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1935

EGGYEL KEVESEBBEN. t SCHUMANN GYÖRGY Elment, halkan, csendesen, észrevétlenül, mint ahogyan élt. Sokan csak szeptemberben tudták meg, hogy nincs többé. HöK.-tábori cserkészpajtásaival fürödni ment a Dunára. Előzőleg a józsefvárosi templomban szent áldozáshoz járult. Az egyetlen vigasztaló esemény ebben a szomorú tragédiában: Fehéren ment a halálba. Halálának okát még ma is örök homály fedi. Gondatlan felügyelet? szívbénulás? örvény? vízsodra?... nem tudni. Fiatal testét Pakson vetette ki a Duna. Ott temették el, távol szüleitől, pajtásaitól. És jött a szeptember. Tudtuk, hogy már csendesen pihen s valahogy mégis keserű volt a szánk, valahányszor eszünkbe jutott... Valahol a szívünk mélyén felpattant egy gondolatszirom: hazahozni! S két hónap múlva itthon volt... Halkan zizegett a novemberi szél. A szomorú temetőfák az útra hullatták aranylevelüket, högy a halottaskocsi puhábban gördülhessen. A délutáni nap felhőkből szőtt aranyfátylat arcára s csak lágyan szórta sugarait a kék kárpitos ravatalra. Mintha a természet is requiemet susogott volna a koporsó mellett. Csend remegett köröskörül, mély, szívbemarkoló, halk némaság. Csak néha tört fel itt-ott a zokogás és a bágyadt szomorú harangszó belefúródott a gyászoló lelkekbe. A halottaskocsik egymásután gördültek cl. Csak Ő feküdt még ott virágillatos koporsójában és várta, hogy a földi kapu kulcsa utolsót forduljon mögötte. A forró könycseppek lassan, félve peregtek le a sápadt arcokon és égetve hasogatták a lelkeket. „Circumdederunt me" — búgott a kar és a szél lábujjhegyen végigszaladt a temetőn. Nyomában meghajoltak a fák s úgy rémlett, mintha ők is zokogtak volna: „Circumdederunt me". És lassan megnyíltak a sorok ... Virágok, koszorúk tömkelegét hozták ki ravataláról és a halottaskocsin helyezték el. Végül feltűnt a koporsó: Egy bencés diák egyszerű, szomorú, örök fekhelye... Utána a fejfa: Schumann György, élt 17 évet... És mielőtt bezárult volna a sápadt üvegajtó, a bencés sapka koporsójára került. Mintha az a gazdátlanul maradt kis diáksapka addig sírt, zokogott volna, míg meg nem pihenhetett amellett, aki 6 esztendőn keresztül büszkén