Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1933

18 hetetlen alapáramlások az egyéniség irányát megszabják. Ezek a szótalanul előttünk átélt események lesznek az ifjú lelkében izzó erőközpontok, sugárzó eszménynapok, amelyek körül lassanként kijegecesedik a jellem épülete. íme, ebben a megvilágításban bontakozik ki teljes fényben a szülők nevelési föladata és nagyjelentőségű szerepe a pubescens-ember életében. Természetszerűleg az ifjú először és legközvetlenebbül az ő szüleinek életét látja, ennek következtében az lesz rá legmélyebb és legsodróbb hatással. A pubescens-ember beszívja édesanyjának lelki képét. Mint ahogyan a csecsemő szívta a tejet és abból szervezetének csodás átalakító erejével élet lett, épp úgy lesz abból az édesanyai, eléje élt életből valamiképpen szellemi tej, amelyet fölszíva magába, eszménnyé alakít át. Az ifjú az édesapját látja, megfigyeli, emberi lelkének ösztönös hajlamával azt az életet megbírálja, összehasonlításokat tesz, bontakozó intelligenciája következtetéseket von le, talán mindezt öntudatlanul teszi, de az bizonyos, hogy ezekben a benső forrongásokban, mint a káoszból a világrend, úgy ezekből a benső élményekből lesznek az életet formáló eszmények. Itt látjuk aztán élesen megvilágított fényben annak a kérlelhetetlen komoly akaratnak az okát, amellyel az Anyaszentegyház védi a házassági igéret, a családot alapító eskü fölbonthatatlan szentségét és sérthetetlenségét. Ennek a kérlelhetetlen, sokszor kegyetlennek látszó szigorúságnak mi is érezzük néha a keménységét, mi is két tűz, két kő közé érezzük magunkat belészorítva, de amikor a két érdek egymással szemben áll és elfogulatlanul kell ítélnünk, lehetetlen nem az Egyház mellé állanunk, ki az ártatlan fél, a jövendő élet érdekét nézi, ki nem enged a szétzilált szenvedélynek szabad utat, hanem kemény következetességgel védi az apák és édesanyák eszményi képét. Nagy felelősség ez, de ennek a nagy felelősségnek tudatában szenteljük meg életünket és hozzuk meg nevelői munkánk nagy álidozatait. Igen ám, mondhatná valaki, de hol van az ember, aki eszményi életet élni képes? Nem szükségképpeni velejárója-e az ember végességének, hogy benne a végesség vetületei, mint emberi gyarlóságok jelentkezzenek? Ha pedig kitetszenek ezek a gyarlóságok, mi lesz az eszménnyel, mi lesz ezzel a forrongó, küzdő világgal? A tragikus elem a földi életből ki nem kapcsolható. Ennek a véges életnek, akár mint személyi életet nézzük azt, akár mint történelmi folyamatot szemléljük azt, hatalmas rúgókra van szüksége, hogy állandó mozgásban. tartassék és állandó aktivitása biztosíttassék. Mi lesz már most ennek az életnek rúgója? Milyen erők fogják hajtani azt a képzeletet fölülmúló nagy gépezetet, amelyet emberi történelemnek nevezünk? Az élet rúgói, az emberi történelem hatalmas turbinái azok az ellentétek, amelyek kiküszöbölhetetlenül mindenütt föllelhetők, ahol emberi élet és emberi működés van. Jóság és aljasság, erény és bűn, okosság és ostobaság, gyönyör és kín, öröm és szomorúság, lendület és lehangoltság, jóakarat és csalódás, terv és bukás, stb., stb., ezek azok az ellentétek, amelyek között, mint hatalmas feszültségű ív, sistereg az élet. Mi lenne, ha ezek az ellentétek megszűnnének? Megállana az élet. Ezek a rúgók, mint tragikus problémák, ezek a turbinák? mint fájdalmas szenvedések, búgnak az emberi élet mélyén. Ezek mozgatják az egyéni, de ugyancsak ezek mozgatják a törté-