Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1932

26 jajjal és panasszal, mert sokak kezéből kihullott a toll, a szerszám s amerre csak nézünk, nem látunk mást, mint nyomort, éhséget és szenvedést. Kétszeresen nehéz ünnepelni ma, midőn úgy látszik teljesen beborult a látóhatár, sehol egy csillag sem fénylik s amidőn nektek, a jövendő reménységnek is úgy tűnik fel, hogy minden küzdelem, minden erőfeszités hiábavaló, mert munkátok végén nem látszik siker. Ha végiglapozzuk azt a nagy-nagy könyvet, melynek lapjaira az emberiség történelme van felírva, lehetetlen, hogy észre ne vegyünk valami szabályszerű ismétlődést. Az emberiség kultúrája időnkint hihetetlen fejlődést mutat, egyes népek a kultúra soha nem látott magaslatára emelkednek, hogy aztán üstökösként égve, sziporkázva kihúnyjanak és az örök feledésbe elmerüljenek. Nagy kataklizmák rázkódtatták meg a világot, melyek emlékét csak mondákban, hagyományokban őrizte meg a nagyszerű színjáték szenvedő hőse, az ember. Az ember, kinek örök tragikuma a bukás: melynek mindig vaskövetkezetességgel el kellett jönnie, valahányszor az akkori fejlődésének legmagasabb fokára hágott. Az emberiség történelme mindig egy törekvésben csúcsosodik ki, abban, hogy keres valamit, keres egy szilárd alapot, melyre a maga életét felépítheti s amelyben, mint végcélban kiélheti magát. Az ember az ő gyarló, esendő lelkével mindig valami támaszt, valami termeszetfölöttit keresett, amihez hozzákapcsolódhasson, ami létezésének célját elárulja neki s fellebbenti azt a sűrű fátylat, msly az élet titkait takarja. A primitív ember a tüzet imádta, a műveltebb perzsa méd Baal istenének hódolt, a görög-római benépesítette az Olimpost, megteremtve isteneit saját képére és hasonlatosságára, kiknek csak egy isteni tulajdonságuk volt, hogy örökké éltek. De hiába — ezek az istenek nem voltak igazi istenek. Az ember hiába imádkozott, hiába esengett feléjük, hiába mutatta be áldozatát, az istenek nem elégítették ki az ő vágyó, szomorú lelkét, mert éppen olyan gyarlók, éppen olyan esendők voltak, mint ő, mert éppen olyan hibákkal, bűnökkel voltak telve, mint az ember. De mégis ebben a vágyban, ebben a sóvárgásban és minden ilyen magasba lendülésben az emberiség egy nagy gesztusát látom, mely tapogatózva bár, de lépésről-lépésre haladva keresi önmagát, a bsnne rejtőző isteni lelket. Azonban a hozzávezető utak nem voltak igaziak, a szárnyalni készülő lelket túlságosan lekötötték az anyagias földi gondolkozás ballasztjai. Bálványokat emelt magának s elvesztve lába alól a talajt, még mélyebbre süllyedt, mint ahonnan évszázadokkal előbb elindult. S akkor — ugy mondja az írás —, midőn Isten megelégelte az ember tévelygéseit, egyszülött Fiát küldötte el, hogy kinyilatkoztassa neki az egy igaz törvényt: az Evangéliumot. Az ember tragédiája azóta is több-kevesebb változatossággal ismétlődik. A kerék forog, nagy népek, hatalmas nemzetek tűnnek le, kultúrák semmisülnek meg, hogy azok romjain újak keletkezzenek. De a megváltás óta ezek a bukások, mintha nem járnának oly nagy pusztítással, hogy nyomukban nem marad más, mint por és hamu. S mintha az ember a mélyből, hová alásüllyedt, sokkal gyorsabban tudna felemelkedni. A megváltott ember már nem áll egyedül, ha hajótörés éri, van már csónak, melybe megkapaszkodhat. Ha alábukik a mélybe, segítőkezek talpraállítják. De nem csak talpra-