Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1931

"31 vét, midőn Pápa város közönsége nevében — lelkes, gyújtó beszéddel üdvözölte a hazába visszatért nagy számüzöttet: gróf Teleki Lászlót. Erős elszántsággal és meleg hazafiúi érzéssel kellett a fiatal bencéspapnak rendelkeznie, hogy azokban a nehéz időkben, midőn a bátor szóért börtön járt, örömmel vállalkozott erre a szerepre. Esztergom város közönsége fényes külsőségek közt óhajtotta fogadni a körükbe érkező szeretett főpapjukat. Az ünnepi fogadtatás programja elkészült, a lakosság szíve melegével óhajtotta részét kivenni az ünnepségből, midőn híre ment annak, hogy a várva-várt főpap megérkezett és a legnagyobb csendben el is foglalta az érseki székét. Hű maradt ő most is a vallott elvéhez, mert kerülni kívánta a fényt és pompát ez alkalommal is. És aminő feltűnést kerülve érkezett meg székvárosába, oly csendben — feltűnés nélkül — értek véget érseki székének hivatalos átvételekor és püspöki felszentelésekor végzett egyházi ceremóniák. Szerénységére vall az a szokása is, hogy a tisztelgőket — kezeit hátratéve — fogadta, mert nem akarta, hogy kezetcsókoljanak neki. Nem szerette a hízelgőket. Akik hízelgő szóval járultak eléje, azok rendszerint csalódtak, mert többnyire ellenkezőjét érték el annak, amit célbavettek. Kiváló egyéni tulajdonságai a puritán ember képét varázsolták elénk, aki nem hivalgásból vagy cinizmusból cselekedett ilyenképpen, hanem mert nem akarta és ha akarta volna sem tudott volna változtatni a szerzetesi élet szokásain, most sem, midőn hazánk első méltóságának hordozójává lett, mert egyéniségének kiváló jellemvonása a szerénység volt. Ezen időre esik az Öreg Bencés Diákok tisztelgése is, kik Baross miniszter vezetése alatt a hercegprímás színe előtt megjelentek és hódolatukat előtte bemutatták. 83 öreg diákja volt ez alkalommal együtt, kik mindegyikéhez volt egy-egy nyájas szava. Ugyanekkor megcsodáltuk nagy memóriáját, mely abban nyilvánult meg, hogy felidézve a multak kedves emlékeit és egyes epizódjait, legtöbbünkre ráismert. Kedves családi kép alakult ki ezen összejövetelen a jelenlévők csoportozatából, a páter familiassal az élén, aki tanár korában szívének lángoló szeretetével munkált azon, hogy az életbe kimenve ott boldogulhassunk. Midőn tőle eltávoztunk, örömmel állapítottuk meg valamennyien, hogy a bíboros palást alatt most is az a szív dobog, melynek jóságát tanár korában állandóan élvezni szerencsések voltunk. Szenvedélye — amint mondám — az emberszeretet volt. Akkor volt boldog, ha javadalmának forrásaiból másoknak is juttathatott. Midőn egyik volt tanítványa azt kérdezte tőle, hogy mi jó lehet a prímási méltóságban, azt felelte: „Higgye meg, nem találok benne semmi más jót személyemre nézve, mint azt, hogy sok jót lehet tenni másokkal". És tényleg, felebarátaival jót tenni — az ő legnagyobb élvezete volt. Sétái közben és sétakocsizásai alkalmával is osztogatta az alamizsnát a szegényeknek. A budai vár bástyáján végzett sétái alkalmával a kéregetők százai állták útját, köztük olyanok is, akik — mint a hasonló esetekben egyebütt is történni szokott — a kínálkozó alkalmat felhasználva, azzal visszaéltek. Esztergomi tanársága idejében a szentmiséjét nap-nap után a ferenciek templomában végezte, melynél Győrbe meneteléig — másfél évig — neki