Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1931

22 vagy? . . . Érdekes e ponton a szülők következetlensége, akik egész éven át nyugodtan nézik a kisfiúk játékát, sok-sok időmulasztását, de ha év végén szekundát hoz a bizonyítványban, elkapják és alaposan megverik. Miért? Segít ez? Jobbá lesz tőle a gyermek? Egész éven át aprólékos pepecselő gonddal tessék ránevelni felelősségérzetre, kötelességtudásra, idő-megbecsülésre, diák-önérzetre, akkor a következmény: a bizonyítvány a szülő nevelő munkájának eredményét is szépen meg fogja mutatni. Hiszen a kis ember nem akkor hibázott, amikor a rossz bizonyítványt szepegve átadja, hanem egész éven át sokszor hibázott és mi láttuk s nem igyekeztünk a jelleme hibaforrását betömögetni. Ne külső fegyelmező eszközökre építsünk, hanem a lelkiismeret kritikájára. Ha a kollégiumi tanulóban csak akkor van rend, ha én vagy a prefektus atya ott ülünk a fiúk között, akkor szomorú nevelők vagyunk! A gyermek lássa a jó törvényét, értse meg, hogy ez jó és hogy ő nem tehet mást, mint hogy követi, tartja. És a lelkiismerete tartsa a gyeplőt: az előtt érezze felelősnek magát a törvény megtartásáért. — Sokat írnak és beszélnek manapság a fiúk önállóságra neveléséről. Lehet ott, ahol a lelkiismeret áll őrt az önállóság mögött. Mert nem elég csak a tettekben szabadságot adni és egyéni felelősségre bízni mindent; kell az ítélet szabadsága és önállósága mint alap, amelyre a másikat építem. Ha a fiú megbízható (azaz, ha a lelkiismerete szava minden jót és rosszat azonnal elkiált), akkor engedhetek neki nyugodtan önállóságot. Nem preceptorok, zordon felügyelők, őrök, kémek kellenek a gyermek világa ellenőrzésére, hanem helyesen kidolgozott lelkiismeretek. Egyedül akkor lehetek nyugodt, hogy ha magára hagyom, akkor is mindig megtalálja a fiú a helyes utat. Mindig elvi magaslaton álljunk! Nem én vagyok az erkölcsi vagy fegyelmi világ kútfeje, őre, központja, hanem fölöttem álló hatalmas Erő, akinek akaratát én csak tolmácsolom. Ur a gyermek fölött a Törvény, a Jó, a Rend akkor is, ha semmiféle előljáró nincsen mellette. Tehát megint nem úgy: „Megtiltom a verekedést és megnyúzlak, ha mégegyszer ... !" — hanem: „Krisztus szeretet-törvénye . . . Megtartottad? . . . Nem szégyenled? . . ." Épp úgy: nem én tiltom és büntetem a mocskos beszédet, tréfákat, hanem a katolikus erkölcstörvényen át Isten tiltja . . . Nem Tőlem félve tart csendet a tanulási idő alatt a tanulóteremben a gyermek, hanem, mert így kívánja a bajtársiasság a többivel szemben, stb. Személyi ráhatás addig tart, míg jelen a személy és szuggesztív erővel ránehezedik; az elvek hatalma alól épp úgy ki nem bújhat a gyermek, mint az élő ember, ki nem tud futni az égboltozat alól. Ha felépítem a fiú fölé az elvek égboltozatát, akkor állandó hatást építettem és ő is jobban megérti és szívesebben követi a jót. Itt megint utalok a cserkésztörvényekre: sokat tanulhatunk belőlük! Ezt a gondolatsort egy nagyon fontos kérdés megpendítésével zárom. A fegyelmezés és a büntetés kérdése nehéz pontja a pedagógiának és bizony, sokszor súlyos hibákat követünk el e téren. A helyzet az, hogy ha a gyermek vétett valamit, úgy érezzük, vétségét nyomon kell követnie a büntetésnek. És ezt a büntetést egy haragvó felnőtt rója ki és hajtja végre s a gyermek elszenvedi, mert ő a gyengébb s nem tehet ellene semmit. Büntetéseink főmotívuma legtöbbször a harag a fiú rosszasága felett és éppen ezért többnyiretiosszúálló színezetű: „Meglakolsz, kölyök!" A gyermek ke-