Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1931

23 servesen elszenvedi büntetését s utána vigyáz, hogy máskor rá ne jöjjenek hasonló hibájára. Nem tesszük jobbá, csak óvatosabbá a rosszban. Ez pedig az egész büntető-pedagógia csődjét jelenti. Mert mi történt? Kipontozva áll a fiú előtt a Jóság egyenes útja: ezt kell, ezt szabad, ezt meg ezt nem szabad. A fiú hibázott: letért az egyenes útról, tilosba tévedt. A nevelő feladata, hogy visszavezesse az útra és beállítsa egyenes irányba. Ha eltévelyedésében nyakon csípem, elnadrágolom és ott hagyom tovább tévelyegni, anélkül, hogy segítenék rajta, akkor mi jót sem tettem vele. A lényeg az, hogy visszataláljon az egyenesbe. Tehát konkrét beállításban: ha rosszat tett a fiú, az a fontos, hogy ezt belássa, elítélje, lelkileg elforduljon tőle és egész erejével a jó felé forduljon. Ha ezt elértem, vagy elérte ő maga, akkor semmi szükség arra, hogy megszenvedtessem. Gondoljunk a legnagyobb nevelő: Krisztus pedagógiájára, amely a szentgyónásban tárul elénk. A bűnös tudatára ébred hibájának, szégyenli, megbánja, a gyóntatószékben meggyónja s megfogadja, hogy többé nem vétkezik ... És Krisztus nem csapásokkal sújtja, hanem felemeli feléje megbocsátó kezét: ,,Ego te absolvo ... Én téged feloldozlak . . ." Nálunk a kollégiumban az a szokás, hogy ha valaki gonoszságot cselekedett (akár kicsi fegyelemsértés, akár nehéz jellembeli hiba kitörése, vagy súlyos rosszaság), azt leültetjük és elbeszélgetünk vele. Apró kérdések rávezetik a helyes ítéletre, beláttatják vele hibáját és megtanítjuk értékelni is azt. És amikor belátta, szégyelli s fogadja, hogy „többé nem!", akkor büntetés helyett jön a kérdés: Milyen elégtételt adsz ezért a rosszaságért? És a gyermek vállal valamit, a rosszaságával ellentétes jótettet vagy szolgálatot, vagy fegyelmezési gyakorlatot, amelyet a maga lelkiismerete ellenőrzése alatt végez el és aztán jelenti: kérem, készen vagyok. Ez a rendszer jobban bevált, mint akármilyen szigorú keménység. Ajánlom a szülőknek! Nem okoz ugyan fájdalmat a gyermeknek, de visszavezeti az egyenes útra és megindítja rögtön a jónak valamilyen gyakorlásával. És végre is: ez a fő. Van néha büntetés is, testi fenyítés is. Nagyon ritkán, de előfordul, hogy el kell verni egy gyermeket. Azonban csak akkor, ha jó szó, buzdítás, fékentartás nem segít: ha a fiú akarata gyenge ahhoz, hogy őt a jó vonalán előre mozgassa és megtartsa. Akkor, mint egy segítő, javító eszköz (de soha nem mint a felnőtt bosszúja) jöhet akár a nádpálca is, de csak úgy, hogy az édesapa szeretettel megbeszéli ezt is a fiával: „Látod, mennyit kértelek, beszéltünk, Ígértél és nem lett belőle semmi . . . Nem tart meg az önérzeted, nem a szégyenérzet, nem a szeretet, hogy minket meg ne szomoríts. Kénytelen leszek megverni téged, hogy a Fájdalom és a Félelem segítsenek ott, ahol semmi sem használt . . . Belátod, hogy kell ez? Ugy érzed te is, hogy szükséged van a verésre? Enélkül nem megy? . . ." Ha a gyermek úgy érzi és mondja, hogy nincs még szükség verésre, menni fog nélküle is, akkor még mindig nem bántjuk, hanem várunk tovább. S ha mégis újból hibázik és szükséges, hogy fájdalommal szorítsuk a jóra, akkor ő maga is látja és érzi, hogy nem azért kapott ki, mert „a papa dühös volt", hanem szeretet diktálta a büntetést is. Hej, ha minden szülő átgondolná és megértené a testi büntetés pszichológiáját! Mennyivel kevesebb igazságtalanság történnék a fiúkkal és mennyivel több lenne a pedagógiai eredmény! . . . 4. Befejezésül két nagy kérésem van a kedves szülőkhöz. Ne vegyék el a gyermekeiktől az optimizmust, hitet, bizalmat! Nyomo-