Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1930

VAKÁCIÓ. Amint az első tavaszi napsugár melege megsimogatja a havas takarójától megszabadult anyaföldet s nyomán megindul az új élet sarjadzása, a bimbók kifakadása, életbe szökkenése, amint a levegő megtelik virágillattal, csicsergő madárénekkel, elröppen a diák ajkáról e szó: vakáció. Ez a diákélet legkedvesebb szava. A diák arca kipirul, öröm sugárzik arcán, szeme lángolóbban ég s szinte imádságos lélekkel ejti ki a szót: vakáció. Ez jelent diákéveiben számára mindent. Jelenti a szabadságot, a gondtalanságot, az önmagának való élést, jelenti a munka szünetelését, jelenti azt, hogy szabadon élhet kedvtelésének, hogy elpetyhüdt izmait megdolgoztathatja, hogy játékában senki sem zavarja s nem hangzik fülébe a vészes szó: tanulni. A városban tanuló falusi diák, aki télen még megbarátkozik a várossal, megérzi a föld szagát s vágyik oda, ahol szülői, testvérei körében oly boldogul élt, ahol minden törekvését, minden bánatát, minden sérelmét megértette a jó szülő nemes szíve. Idegenbe került, hogy már kicsiny korában megkezdje tanulás formájában az élettel való viaskodást, megtanulja azt, mit jelent távol az otthontól, távol az édesanya szívétől más kenyeret enni, mint amelyet az édesanya süt. Pedig csak ez a jó, ha barnább is, mint a városi fehér cipó. A városban tanuló falusi diák vakációjában folytatja ott életét, ahol elhagyta, mikor a városba jött. Neki a vakáció jelenti az otthonnak két hónapon keresztül való boldogító élvezését. A városi diák szívét is megsimogatja, édes érzésekre hangolja a vakáció, mert elhagyhatja a várost, amelynek téglatömbjei, márványpalotái, udvartalan és virágtalan házai okádják a meleget, amelyet a kövezet és aszfalt más szagokkal vegyesen ver vissza, a szabályos utcák bilincsbe verik szabadságát, gangos házai, bérkaszárnyái, a szomszédok idegeskedő szigorúsága megfojtja játszó kedvét. S a kis sápadt, vézna rabmadár vágyik ösztönösen jobb levegőre, pázsitos rétek után, virágos, madárdalos erdők után, égbemeredő hegyek után, ahol nem korlátozza senki és semmi. Szállhat szabadon kis lelke a végtelen felé. Nem érti meg ennek nagy titkát, de boldog, ha élvezheti. Boldog, ha futkoshat szabadra eresztett csikó módjára, mert élvezi tüdejének tágulását, élvezi arca sápadtságának eltűnését, érzi izmainak gyarapodását. Mint ahogyan az egyik diák írta: „A föld hív, a természet szólít ... A Te szavad zendül a lélekben . . . csak