Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1928

23 nem tudjuk felhasználni tudásunkat, energiánkat életünk irányítására. Millió számra nőnek ebben az őserdőben a kultúrvirágok, melyek mérget lehelnek. Mérget, mely elbódít bennünket s így feltétlenül elveszünk a tudományok eme dzsungeljében, ha nincs egy Ariadne-fonalunk, mely kivezessen bennünket az igazság biztos útjára. Ezt az Ariadne-fonalat kérjük a Szent Benedek-rend fiaitól, melyet már 1400 év óta ismernek s amelyet nekünk is meg kell ismernünk, ha nem akarunk erkölcsileg csődöt mondani. Ehhez kellenek a Szent Benedek-rend fegyelmezett, elmélyedő, de az életet mindig józan, nyitott szemmel néző fiai, akik tudják ifjúságunkat az iskola padjai közt nevelni, irányítani, de meg tudják adni kezébe azt az Ariadne-fonalat is, amelyet, ha ki nem enged a kezéből, nem kell félnie, hogy ebben a dzsungelben nem találja meg a kivezető utat. De mást is kell, hogy adjon a bencés rend. Azt t. i., hogy a magyar ifjúságot ránevelje arra a cselekvő kereszténységre, hazafiasságra, amelyre ma mindennél nagyobb szükség van. Reggeltől-estig panaszkodunk, hogy nem tudunk mit csinálni fiainkkal: az iskolákból kikerült ifjúság nem tud elhelyezkedni. S ép ez a gondolat az, amely a haza számára értéktelenekké teszi azokat a diplomás embereket, akik évszámra neki-nekimennek mindig és mindig ugyanannak a próbának és mindig sikertelenül, nem jut eszükbe, hogy a diploma nem arra való, hogy csökönyösen ragaszkodjanak ahhoz, hogy annak alapján helyezkedjenek el, hanem arra, hogy abból akarjunk és tudjunk megélni, aminek a diploma a bizonysága: az intelligenciánkból. Az kell, hogy legyen a magyar ifjúság elhatározása: megszerzem a legmagasabb képesítést, de nem akarok feltétlenül ezzel a diplomával boldogulni, hanem ép azért, mert intelligenciám van, ép azért, mert eszemet kicsiszoltam, akaratomat megacéloztam, ezzel a kicsiszolt ésszel minden irányban tisztán látok, ezer dolgot, lehetőséget fogok megpróbálni, de a harcot soha fel nem adom. Diplomám útján vagy másképen, de meg akarok és meg fogok élni és a boldogulást az élet valamelyik terén kiverekszem magamnak. Erre az aktív életre nevelte a bencés rend nemzetünket, erre van nekünk ma is szükségünk. Ebben az országban megélni, erőssé tenni a nemzeti érzést, tért hódítani mindenütt, ahol a hely reánk vár, jelen lenni ott, ahol nekünk ott kell lennünk, ahol szellemünkre szükség van s ahol nélkülünk nem úgy történnek a dolgok, mint ahogyan nekünk tetszik: másképen nem lehet, csak úgy, ha cselekvő energia, kitartás, mindent megpróbáló elszántság lakik bennünk. Végezetül azt kívánom, hogy azok, akik ezen az ünnepélyen részt vesznek, telítődjenek meg azzal a szellemmel, érezzék át azokat az érzéseket és éljék bele magukat azokba az értékekbe, amelyeket Szent Benedek adott a világnak és a magyar nemzetnek is. Én csak azt kívánom, hogy a magyar nemzetet az Isten áldja meg úgy, mint ahogyan Szent Benedeket megáldotta. Akkor, amikor mérgezett bort adtak a kezébe, megáldotta a kelyhet: a kehely szétpattant s a méreg szétfolyt belőle. A magyar nemzetnek évekkel ezelőtt kezébe adták ezt a kelyhet, a magyar kálváriának kelyhét tele mérgezett itallal, ezt mérgezik még állandóan. Mindegyik szomszédunk próbálkozik egy-egy újabb összetétellel és fáradhatatlanok a kínálásban és elszántak és kíméletlenek. S nézik, vájjon mikor emeljük a kelyhet a