Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1928

24 szánkhoz, mikor isszuk ki a méregpoharat, mikor jön el az az idő, mikor egy nemzet dől sírba. A költő a maga jóhiszeműségében úgy látja, hogy ez esetben a körülállók szemében gyászkönny ül. Igen, könny ülne szemükben, de ez nem a gyász, hanem az öröm könnye volna s hozzá gúnykacaj. De nekünk nem szabad ellenségeinknek ezt az örömet megszereznünk; a méregpoharat nem szabad meginnunk, hanem szét kell pattantanunk. De sem a kelyhet, sem azokat a határokat, melyek közé összeszorítottak bennünket, nem pattanthatjuk máskép szét, mintha visszatérve Szent Benedek szelleméhez, a rendszeres, aprólékos építő munkát, a magyar nemzet evangeliumi munkáját megkezdjük, amely aztán el fog vezetni bennünket célunkhoz. Ebben segítsen bennünket a bencés rend s ezt a munkát várjuk tőle a jövőben. Azoktól pedig, akiknek módjukban van az, hogy ezt a nevelést önmagukon értékesítsék, azt várjuk, hogy tárják ki egészen szívüket s adják oda minden hátsó gondolat nélkül a maguk lelkét; hadd alakítsák át a bencések olyanokká, hogy a magyarság nagy munkájában ők állhassanak az első sorban és ők lehessenek az elsők akkor, mikor felharsan NagyMagyarországon a várva-várt diadali ének. Szent Atyánk! Ez volt a Te nevedet viselő iskolának ünnepi hódolata nagy szellemed előtt. Fogadd szívesen tisztelőid hódolatát és ne hagyj el bennünket a következő évszázadok folyamán se! Amíg e sorokat írjuk, egy zarándok csapat tart bíboros hercegprímásunk vezetése mellett az ősi Monte Cassino felé, hogy Szent Benedek sírjánál is elimádkozza háláját s könyörögjön a darabokra tépett magyar Hazáért. A lombhullató ősz folyamán pedig a magyar Monte Cassinora, Pannonhalmára zarándokolunk el, s ott fejezzük be hálaadásunkkal jubiláris ünnepségünket.