Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1928
22 bennünket, mindannyiszor elpusztították Pannonhalmát is. Járt ott tatár, török, német; felgyújtották, lerombolták nem egyszer, mint ahogyan a magyar kultúrát is, magyar véreinket is nagyrészt elpusztították. De a bencés rend mindig megépítette újra a maga Monte Cassinóját, mindig szebbre, mint volt azelőtt. S a magyar nemzet követte ezt a példát, újra felépítette az elpusztított országot, mindig szebbre, mint volt azelőtt. És az a történelmi gondolat az, ami a mai nehéz viszonyok közt nagy vigasztalást adhat nekünk magyaroknak, a bencés rendet pedig ismételten arra az óriási munkára lelkesítheti, amelyet végzett 900 esztendőn át. Segítsenek nekünk újraépíteni ezt az országot, amelyet alaposan elpusztítottak, szétromboltak ismét s olyanná tettek, hogy sokan kétségbe vannak esve a feltámadást illetőleg. A bencés rendnek ismét segítenie kell bennünket, hogy talpra állhassunk, mert talpra akarunk állni. Mit csináljunk azonban? Mi mást, mint Szent Benedek? Mert Szent Benedekben mindaz megvolt a legmagasabb fokban, ami bennünk nagyon is hiányzik. Legelőször is az, hogy ő minden helyzetben feltalálta magát. Ha nem sikerült neki valami, hozzáfogott rögtön másként és követ-kőre rakva, a lassú munkát nem únva építette meg a magasban klastromát. Közben elveit Regulába szedte, melyben nem azt mondta, hogy: most pedig imádkozzatok négy fal között, most menjetek könyveket másolni, most szántsatok és vessetek, most űzzetek ipart és semmi mást ne tegyetek, hanem azt mondta: mindent csináljatok, amire szükség van, hogy a rendet felvirágoztathassátok s megmutathassátok, milyennek kell lennie egy zárdának, egy családnak, egy nemzetnek: minden munkát fel kell karolni; minden viszonyhoz kell tudni alkalmazkodni; semmi munkát sem szabad elhanyagolni, semmit sem szabad lekicsinyelni. S ez volt szerintem az a gondolat, amely Szent Benedek rendjét naggyá tette s amellyel a rend a népeknek, köztük a magyaroknak apostolává lett. Mert mikor a bencések ide jöttek Magyarországra, más szerzet a magyarokat meg nem téríthette volna; mert a magyart nem lehetett volna megtéríteni azzal, hogy valami elmélkedő, alázatos lelkületet magyaráztak volna bele a kereszténységbe s azt mondották volna nekik, hogy a kereszténység az alázatos türelem, a lemondás. Ezt a magyar vitéz vad, energikus természete be nem vette volna soha. Hanem igenis, az aktív kereszténységet, a parancsoló, hódító kereszténységet, azt mutatta meg neki Szent Gellért és a bencés rend fiai s a magyar megértette felszólításukat: légy olyan, mint mi vagyunk: dolgozunk, építünk, ha kell harcolunk, cselekvő életet élünk. S ezt megérthette a magyar. Aki imádkozik, de tud ekét is kovácsolni, aki alázatos, de a szent ügy érdekében kardot is tud rántani, aki tud engedelmeskedni, de a királyi parancsokat energikusan végre is tudja hajtani: azoknak a kereszténysége imponált a magyarnak. S ez az az alkalmazkodó képesség, amellyel a bencés rend meg tudta téríteni a magyart s amellyel hozzá tudta szelídíteni a kereszténységhez. És ma ugyanezt kell tennie a bencés rendnek. Ma itt élünk egy őserdőben, a tudományok őserdejében. Összenő fejünk felett az inda ebben az őserdőben, mely tele van rikácsoló majomseregekkel, melyek fülünkbe sivítanak mindenféle modernnek hangzó eszmét s amelybe, ha belezavarodunk, soha ki nem tudunk jutni belőle. Azt fogjuk gondolni, hogy sokat tudunk, és ki fog sülni, hogy semmit se tudunk, mert
