Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1928

21 A Regula szelleme a múltban és hivatása a jelenben. Halter István, v. miniszter beszéde. Minden nemzet életében megismétlődnek oly pillanatok, oly korszakok, mikor eldől a lét vagy nem lét kérdése. Vagy egy új élet kezdődik, vagy a régi is sírba száll. A magyar nemzetnek is voltak ilyen korszakai, sőt a mi történelmünkben talán többször is ismétlődtek meg ezek a pillanatok, mint más nemzetek életében. Volt egy ilyen korszak mindjárt európai történelmünknek kezdetén is, a X. század második felében, mikor a magyar nemzet keresztútra ért. Lehetett volna folytatni a régi pogányság útját és elérte volna a sors, amely előtte ért hatalmas nemzeteket. Lehetett volna rálépni arra az útra, amelyen át bejuthattunk volna a bizánci kultúra körébe és bejuthattunk volna a Balkánba és lehettünk volna mi balkáni magyarok is valószínűleg ugyanavval a sorssal, mint előttünk számos nép, hogy — talán hosszabb védekezés után — szintén elsüllyedjünk az idők homályában. És ekkor találkozott egymással először a magyar nemzet és a bencés rend. És ez a találkozás nem úgy történt, mint a nóta mondja, hogy találkoztak, egymás szemébe néztek s aztán egyik ment jobbra, a másik balra, hanem a bencés rend a magyar nemzet mellé állott és nem tágított mellőle, hanem rávette, hogy ne maradjon meg azon az úton, amelyen addig járt, hanem induljon meg nyugat felé, mégha az az út tövises is, ha szabadságát szabályok és törvények korlátai közé kell is zárni. — Mert ez az út nem a berkeken vezetett át, melyekben fehér lovat áldoztak Hadúrnak, hanem dómok és iskolák mellett, apátságok és klastromok mellett és ezen az úton tanulnia kellett, ezen az úton szervezkednie kellett, ezen az úton magát megtagadnia kellett. Ezen az úton a fegyvert sokszor le kell rakni és fel kell cserélni az ima fegyverével, fel kell cserélni a földmíves és kőműves békés munkájának nyugati eszközeivel. Aztán újra hozzá kell nyúlni a fegyverhez, hogy védekezzék a megismert igazság biztosításáért s hogy helyt álljon századokon keresztül azzal a pogánysággal szemben, melyből őt kiemelték, hogy megvédje azt a kultúrát, melyet kemény munka árán szerzett s a törvényes rendet, melyet a bencés rend vezetése mellett s irányításával a nemzet nagy önfeláldozása árán magáévá tett. S a magyar nemzet a nyugatról jött bencés hívásnak engedve, nyugat felé fordul. Már Géza fejedelem alatt; de öntudatosan István alatt. És különös: bencés-rendből eredő pápa volt, akihez bencés rendű apátot küldött Szent István. Ez hozta el neki a koronát s a koronázással eljegyezte a magyar nemzetet a nyugattal . A bencés rendi atyák vezetése mellett elkezdte a magyar a kultúrmunkát, melynek hitünk szerint s a történelem tanúsága szerint köszönheti, hogy ezer év után is itt van s hogy ezer év multán is a bencés rend iskoláiba járhatnak a gyermekeink s hogy az a bencés-szellem hatja át kultúránkat ma, amelyre szükség volt a múltban, de még nagyobb szükség lesz a jövőben. Hogy mit tett ez a rend a múltban, arról sokat beszéltek a jubileum kiváló szónokai, felesleges volna külön részletekbe bocsátkozni. Tény az, hogy vérben és könnyben összeforrt a nemzettel. Ahányszor elpusztítottak