Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1926

A NEVELŐI HIVATÁS. Lelkemben őrzöm hazánk nagy halottjának, Prohászka püspöknek búcsúbeszédéből azt a gondolatot, melyet örökségül adott lelki gyermekeinek, hallgatóinak iránytűként az élet nagy khaoszában és nem egyszer megismételt „la fonction du réel", a realitások számbavételének súlyos gondolatát, mely a modern kor emberének, mint sok elmebetegnek életéből kikapcsolódik, amire pedig oly nagy szükségünk van, hogy a mai társadalomban helyesen tájékozódhassunk, sikeresen dolgozhassunk és tartalmas, harmonikus életet élhessünk. Nagy realitás az élet, szomorú realitás a halál. Nagy realitás egy nemzet élete, szomorú realitás egy nemzet halála. Fájó realitás az élet tespedése, örvendetes realitás az élet ébredése. Nagy realitás az ifjúság életereje egy beteg nemzet testében és ennek a realitásnak komoly számbavétele (ilyen az 1924. XI. törvénycikk, mely a középiskola első céljául a nevelést, még pedig a valláserkölcsi nevelést tűzi ki) sorsdöntő lépés ott, ahol az újjászületésnek talán ez az egyetlen éltető forrása. Megcsonkítva, árván-elhagyottan állunk magyar sziget az ellenséges népek tengerében s e kicsi szigeten is Mamnon oltárai emelkednek és Bacchus körül járja táncát szenvedő hazánk sok szívtelen fia. E sötét dekadencia láttára, ha valamikor, úgy most nehezedik a meggyőződés teljes súlyával minden élni és segítni vágyó magyar lélekre az az igazság, hogy a nevelés kérdése a mai társadalom élet-halál kérdése. „Mentőnket sehol egyebütt ne keressük — mondja a legnagyobb magyar —, mint saját erényeinkben." S ez erények apostolait, hivatásos kertészeit szomjúhozza a magyar föld és annak virága, a magyar ifjúság. Honmentő szerepre vállalkozik minden magyar lélek, ki a nevelői hivatást életprogrammjául választja s ha valakire, őreá áll Carlyle gondolata : „Boldog az, aki felismerte hivatását és ne is kívánjon egyéb boldogságot". Ha valahol, úgy a nevelés terén kell hivatás és nem hivatal s e hivatás emberei azok, akiknek Istentől nyert külön adományuk a donum pedagogicum, a hajlam, természeti képesség, velük született ruganyosság, lendület, bölcseség, tapintat, önzetlen s önfeláldozó szív és lélek a nevelői munkához. Akadnak azonban olyanok, akiket életkörülményeik e munkakör súlyának minden különösebb megfontolása nélkül állítanak a kis diákiélek elé, ki bizalommal fordul hozzájuk : itt vagyok, formáld a lelkemet, irányítsd szívemet, nevelj belőlem embert ! Az ilyeneknek, ha nincs meg a velük született tehetségük, hajlamuk, nincs meg Istentől kapott donumuk, egyházuktól és hazájuktól megkívánt kötelességük akkor az, hogy reáneveljék magukat e hivatásra. l*