Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1926

4 A nevelői hivatás sikeres elsajátításának módja kettős feladat elé állítja a nevelőt : számot kell vetnie elsősorban önmagával és azután a nevelésére bízott gyermekkel. I. Első lépéseit a belső tisztulás útján kell megtennie. Felül kell emelkednie a nevelőnek mindenféle egoizmuson. Az embert gyakran nem éppen nemes indítóokok vezetik működésében. A kísértés erre elég gyakori. Az ifjúság nevelőjének azonban arra kell törekednie, hogy az ilyen indítóokok hatása alól szabaduljon. Nem szabad az ifjúság nevelésével finánciális szempontból foglalkozni, sem az elöljáróság elismeréséért, sem pedig azért, hogy „népszerűvé" tegye magát a nevelő az ifjúság előtt. Az önkeresés minden módja halált jelent, vagy legalább is stagnál az élet akkor, ha ez a cél irányítja a nevelőt. E tény valóságát minden életpályán megfigyelhetjük, de különösen tapasztalható a nevelés terén, hol az önzetlenség az első alapfeltétel. A hivatásos ember ismertető jele, hogy érdeklődéssel, odaadó szeretettel telik el azon tárggyal szemben, mely hivatása körébe tartozik. Ez az érdeklődés és szeretet az a plusz, ami a hivatás emberét megkülönbözteti a kontártól s ez az a rúgó, mely minden kudarc és balsiker ellenére állandóan lelkesíti őt. így az ifjúsággal szemben is az érdeklődés és szeretet a nevelői munka hajtóereje. De mi melegítheti fel szeretetre a nevelő lelkét nevelési eljárásában ? Semmi más, mint az ifjúság jövő hivatásának következetes átértékelése és átérzése. Ez okból kívánatos a nevelőben nagyon és elsősorban az elmélyült egyéni vallásosság. Ha tudatára ébred a nevelő annak, hogy a reábízott gyermekben Istentől teremtett valóság, lélek lakik, amelynek örök rendeltetése van, úgy ez az eleven tudat felébreszti és élteti benne a tiszteletet és szeretetet a gyermek iránt. Nagy ideálizmust meríthet az ifjúság nevelője, ha valóban hisz honmentő missziójában, abból a gondolatból, hogy minden reábízott gyermeknek honfiúi hivatása is van. Belőlük alakul ki a jövő családja, e családokból a jövő társadalma, a nemzet. Isten és a haza ítélőszéke előtt nagy mértékben felelős minden nevelő azért, hogy a reábízott ifjúság alkalmas lesz-e honpolgori és örök hivatásának betöltésére. Ha az ifjúság nevelője a felelősség gondolatát átértékelve és átélve szinte beleimádkozza a lelkébe, akkor szükségképen érzi majd ennek nagy súlyát s felülemelkedve minden egoizmuson, szívét-lelkét kitárja azon magasztos feladat nagyságának és szépségének helyes felfogása érdekében, amire vállalkozott. II. A hivatása magaslatára felemelkedett nevelőnek azonban praktikus irányban is képesítenie kell magát munkakörének eredményes betöltésére. Enélkül ugyanis az ifjúság nevelése még a legtiszteletreméltóbb szándék mellett s balfogások és csalódások láncolata lenne. A gyermeket mindenekelőtt úgy kell tekinteni, ahogy van. Teremtő hatalma nincs a nevelőnek, tehetséget tehát nem adhat növendékének, csak az istenadta képességeket, hajlamokat fejlesztheti ki benne. Nem kívánhatja a nevelő, hogy szellemi és erkölcsi téren olyan felfogó- és cselekvőképessége legyen a fejlődő gyermeknek, amilyent csak érett embernél lehet feltételezni. Kiindulva a növendék adott lelki világából, beállítva a cél irányába megmeglévő hajlamait és lelki képességeit, bizonyos egyéni életet kell benne a nevelőnek ébresztenie mindenféle dresszúra kizárásával. Az erkölcsi élet kiala-