Ciszterci rend I. kerületi Szent Imre főgimnáziuma, Budapest, 1913

III. Beszámoló az 1913-14. iskolai évről

60

visszanézünk s megakad a szemünk azon egyéneken, akik diadalmasan állották meg az élet tusáit, alig merünk arra gondolni, hogy ezek a glóriás alakok mi hozzánk hasonló gyarló emberek voltak egykoron. A szentség fénysugaraiban s a kegyeletes emlékezés távlati képében nagyobb arányúnak látszik a cél, amelyért küzdöttek, kiváltságosabbak- nak látszanak az eszközök, amelyekkel feléje törtek. Pedig a dolog nem úgy áll, kedves Ifjak. Mindnyájan egyformán vándorai vagyunk az életnek, akik egyetlenegy közös hazába tartozunk. Útjainkon egyformán perzsel mindnyájunkat a nap heve, egyformán kínoz a tél hidege; egyformán vagyunk alávetve a gyengeségeknek; egyformán lehetünk áldozatai a bűnnek s leszünk a testi halálnak. De másrészről egyformán rendelkezésünkre áll a jó Isten kegyelme ; egyformán nyitva áll előttünk a lehetőség arra nézve, hogy egyéniségünk hangszeréből édes hangokat csaljunk ki s elegyedjünk bele abba a koncertbe, amely az ég Urának dicsőségét zengi.

Nézd csak, kedves ifjú ! Szent Imre először is az ima szárnyain száll a magasba. Te is tudod a Miatyánkot; te is tudod az Üdvözlégy Máriát. Te is el tudsz merülni az Isten jóságának, nagyságának, mindenhatóságának szemléletébe. Te is vágyódol a menny örömei után. íme az egyik futópálya, amelyen vele felveheted a versenyt. Függeszd reá szemeidet és nézd, hogy lett ő naggyá annyi és annyi emberhez viszonyítva, akik szintén imádkoztak, de örökre kicsinyek maradtak.

Elevenen él az ő Isten-tudalma. Nem tud hozzá másként közeledni, mint Ábrahám alázatával, aki úgy beszélt: „Mikép merjek szólni az én Uramhoz, amikor por és hamu vagyok?“ (Gen. XXIII. 17.) Bár emberileg ítélve irigyelt magaslaton áll, mint királyi herceg, nem ringatja magát csalódásban önnön értéke felől. Tudja, hogy Ahhoz szól az imában, Aki előtt a szeráfok is megremegnek ; Aki „a királyokat is halállal sújtja“. Mivel a Titkos Jelenések könyvének 24 öreg embere vele szemben mit sem tekint természetesebb kötelességének — a térdreborulásnál.

Szemlélődéseiben eltanulta a becsét az Isten kegyelmeinek, amelyeknek a legkisebbje is többet ér a legnagyobb földi birodalmaknál; az erényeknek, amelyek nagyobb kellemmel ékesítik az embert, mivel a legszebb földi diadém. Értékelései nyomán kigyulad lelkében a szent sóvárgások tüze. Érettük szívének egész forróságával tudja megostromolni az eget. De profundis clamat. Alázatának mélységeiből hangzik fel az imája. Vágyódásainak hatalmas erejében mintegy a szíve kiált az Úrhoz.

Imaszavában hullámzó érzelmei nem pillanatnyi fellobbanások.

Folyton égő szövétnekként világítják meg az utakat, amelyeken gondolatban, tettben áthalad. Nem pusztán a veszprémi székesegyház taber- nákuluma, nem csupán a pannonhalmi dóm gót íve vonzzák őt ellenállhatatlan erővel s ringatják bele a vallásos fellelkesülés karjaiba. Tudta