X. kerületi tisztviselőtelepi magy. kir. állami főgimnázium, Budapest, 1916
IV. Iskolánk élete a háború harmadik évében
I 15 tarthatott. Iskolánk iránt tanúsított jóakaratáért e helyütt is köszönetét mondunk. * Egyik kis tanítványunk súlyos balesete alkalmat ad nekünk arra, hogy nyomósán szóvá tegyük, s komoly figyelmeztetéssel forduljunk a szülőkhöz és tanulókhoz egyaránt. Villamos vasúti balesetről van szó. Egyik II. c) osztályos tanítványunk december havában a villamosvasúti kocsi kerekei alá került, amelyek két ujját és fél lába fejét lemetszették. A nagyvárosi élet krónikájában az ilyesmi — fájdalom — megszokott eset. Rövid napi hír ad számot róla ..Gázol a villamos“ — címen s a millió meg millió olvasó csakhamar napirendre tér fölötte. Kekünk azonban meg kell államink az ilyen esetnél, s reá kell mutatnunk arra a bűnös könnyelműségre, amely a szerencsétlenségnek leggyakoribb előidézője. Ez a bűnös könnyelműség a fővárosi gyermekek oktalan sietése, kíméletlen és dúrva viselkedése az utcán. Példa után indulnak, melyet a felnőttek adnak. Lázas, beteges, őrületes hajsza az élet ebben a nagy városban. Idegbeteg emberek elszomorító hajszája. Tülekedés, kimélet- ienség. durvaság, mely gyakran a lelketlenségig fokozódik: hétköznapi látvány. Ez hat rombolólag az ifjúságra is. A felnőttek nem mérséklői, hanem vagy közönyös szemlélők vagy ugyanabban a beteges nyugtalanságban, állandó sietésben a rossz példát adják. Intézetünk tanulói előtt mindjárt a minket fájóan érintő szerencsétlenség után szóvátettük. s most ime újra szóvá tesszük. A szülőknek velünk együtt kell éreznie e kórság minden veszedelmét, s meg kell érteniük, hogy miért kell gyermekeinket, mihelyt az utcára kibocsátjuk, állandóan féltenünk. Kern volna elég szigorú semmiféle büntetés, melyet ki kellene rónunk az olyan gyermekre, aki rohanó villamosra fel. vagy arról leugrik, gyakran silány maga mutogatásból, néha oktalan, hebehurgya sietésből. Haláleset. A vizsgálatok befejezése után vettük halála hírét Gősi István I. b) o. kis tanítványunknak. Szomorú szívvel iktatjuk krónikánkba. Tavaly ültetett háborús emlékfáink most javában bontják leveleiket. Vájjon mire sárgulni kezdenek, megjön-e, mire három év óta szívrepesve várunk: az iskolát régi munkájába visszatérítő, a megostorozott idegéletet lecsillapító békesség?
