X. kerületi kőbányai magy. kir. állami főgimnázium, Budapest, 1911
I. Kőszeghy Pál
5 nyilvánulásai az imént említett elemekből szövődnek. A renaissance és reformáció az imperatorok, Caesarok, az oligarchák és maecena- sok tipikus világa. A renaissance ideálja a hatalomban, gazdagságban és méltóságban tündöklő fejedelem vagy főúr. A reformáció egyházpolitikai és gazdasági elveiben a fejedelem és főúr érdekeit szolgálja: cuius regio, eius religio. Az antireformáció az életkérdés gondolatában és lázában erősen rátámaszkodik a fejedelem segedelmére. Egészen természetes, hogy e korszak (a XYTI. század második fele) népeinek egyedüli kormány formája az abszolút királyság. Az abszolút király mintaképe, a fejedelmek ideálja XIV. Lajos, francia király. Mint e korszak csillaga, úgy ragyog nem csak nemzetének, de az egész kornak szellemében. Az abszolút királyság eszméjét e kornak filozófiája is szentesítette. Ez önként következik, mert a legszervesebb kölcsönhatásban egyesül minden korszak a maga uralkodó bölcseleti felfogásával. E kornak bölcseleti világa a Descartes-Hobbes-féle filozófia. Descartes ugyan nem élt már ekkor (1650-ben halt meg), de filozófiájának folytatója Hobbes (1588—1679.) ekkor fejti ki, és hirdeti állampolitikai elveit, melyekben az egyént és vallást, a tudományt és művészetet az abszolút monarchia, a nagy „Leviathan“ hatalma alá igázza. A kormányforma mint a társadalmi berendezés, elhelyezkedés kerete magához idomítja az egyént, és a kultúra tényezőire, az irodalomra és művészetre döntő hatással van. Mivel pedig a renais- sance-nak és a reformációnak egyéniséget kiváltó szelleme egyéb hatásokkal párosulva csak a fejedelemben és főurakban juthat ér- véiiyre, a nagy tömeg, s benne az egyesek szerepe a hatalomnak hódoló udvaronc szolgálatában merül ki. Ebből a szerepkörből indulnak ki az irodalmi célok is. Az iró tárgyát és a feldolgozás módját megszabja azoknak egyénisége és politikája, akiknek művét nagy hódolattal és alázatos hívséggel ajánlja. A költői művek kivitele aztán magán viseli mindazokat a sajátságokat, amik a képzőművészeti alkotásokban uralkodók. E sajátságok: a természet ellenesség, mesterkéltség, mozgékonyság és a mitológiai apparátus. Az épületek emelésében másodrangúvá lesz az építészeti cél és elv, helyette a díszítések, az alakok túlságos gazdagsága és pompája lép előtérbe. A hatalom, a gazdagság aranyban, ezüstben dúskál, a pompa ezekben f'ejlik ki: a díszítési motívumok roskadoznak, szikráznak a csupa aranyozástól, még természetellenesebbé teszi az egésznek nyugtalanító hatását a piros színek izgató érzékisége, a deklamáló, mozgó helyzeteket öltő szobrok tömege. A képeken allegorizálva jelennek meg az alakok, a főúri hölgyek mitológiai jelmezben festetik le magukat, Diana, Venus szerepére vágyván. De a mi természetell e- nesség. mesterkéltség és nyugtalanság nvilvánúl a képzőművészetben, ugyanaz lesz divattá a mindennapi viseletben is. A férfiak és nők parókája, a hölgyek drót-hajékítményei emelik a megjelenés méltóságát. E mesterkéltséget átviszik magába a természetbe is. A kereteket az épület mesterséges folytatásaként alakítják, rendezik vonalakba, geometriai figurákba. 1 *
