VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1913
Áldozzunk az emlékezetnek! A visszaemlékezés a kegyelet legszebb adója. A visszaemlékezés szeretteinkre, s azokra, kiket érdemeikért tiszteltünk, legbensőbb, legnemesebb, mondhatjuk : legemberibb kötelességünk ! Az élet örvendetes mozzanatai, de még gyakrabban fájdalmas eseményei, veszteségei és gyászai meghatják lelkünket, s lelki szükségét érezzük annak, hogy elhunyt szeretteink, jeleseink emlékét a megbecsülés és fájdalom érzelmeivel szivünk mélyében elhelyezzük, s ott kegyelettel őrizzük ! Így érez lelkünk most is, midőn még sajgó szívvel kell felidéznünk küzdő sorainkból kidőlt két felejthetetlen bajtársunk elvesztését, megszentelve emléküket, méltatva érdemes, munkás életüket, megsiratva halálukat! Rövid időközben két, fáradhatatlan munkásságu, hivatásában lángoló, a tanítás és nevelés nehéz munkájában mesteri készségű tagját vesztette el ez évben az intézet, hű pályatársát a tanár- testület ! Tóth Márton és Szinte Gábor kartársaink költöztek el közülünk az élők sorából. Sok, érdemben eltöltött év után, de mégis oly korán ragadta ki közülünk őket a zordon halál. Idő előtt hagyták el a munkás küzdelem terét, az ifjúságot, hű támaszukra szoruló családjukat, s minket mindnyájunkat, kik őket igaz bajtársi melegséggel szerettük. Elsőnek Tóth Márton tagtársunkat szólította ki a végzet. Majdnem egy emberöltőre terjedő nevelői és tanítói munkásság szakadt meg nemes életével. Fáj visszaemlékezni reá, hogy mily hirtelen és váratlanul vesztettünk el, szeretett barátunk! Még halljuk bensőséges, halk szavaidat, melyekből kiáradt nemes gondolkodásod, még látjuk szelíd alakodat, csendes lépteidet, még közelünkbe gondoljuk meghitt lényedet, s te már rég a szellemek honában vagy, s onnan tekintesz le reánk. De nem felejtünk el; elköltöztél, s mégis velünk maradtál; itt hagytad nekünk emlékül s például lelked erejét, hitét; türelí*
