VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1912
I. A kifejezés stílusa
23 nus, ewgetvog, a vendégszerető, neve eredetileg Axenus, ü&ivog* barátságtalan, hisz, ha máshonnan nem, Orestes mondájából tudjuk, hogy a thrák király minden idegent feláldozott, kit rossz sorsa partjára vetett. Még Persephone nevét is Mehrúvrj-re változtatta a vallási félelem, azaz „pusztítódból, „mézédes“-sé. Nyelvünkben ennek a káromkodásokban látjuk nyomát, hol isten nevének hiába vételétől megijed a feleszmélt öntudat. Enne': köszönik eredetüket az efféle kiszólások: Bizony Istók, a jé-gén- kopogóját, a terem-buráját. Azonkívül is gyakran használjuk Isten, Jézus, Mária neve helyett csak a jelzőjét*: a Mindenható, az Atya, az Úr, az Üdvözítő, a Krisztus (ysioróg, felkent), a Boldogságos, a Szűz, vagy körülírással kerüljük el a név említését: Mert övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk édes atyja (Ar.). Tudta, hogy az, aki a szívet vizsgálja, Minden kívánságát benne megtalálja (T. VI.) Isten egyszülött fia, Istennek szent anyja. Az euphemismusok másik vallási csoportja a halál kifejezései körül alakult. A primitiv ember a halált nem tartja az élet megsemmisülésének, hanem csak lefokozott életműködésnek, valami álomszerű állapotnak. A lélek, mely első képzetében nem más, mint a lehelet (v. ö. lélek és lélekzik, animus és uvenog, spiritus és spiro stb.) elhagyja a testet, máshová költözik. E képzetnek továbbfejlődése a lét amaz árnyékszerű állapota, melyet Homeros alvilágában is találunk s az az eszmévé finomodás, melyet a kereszténység hirdet. A halálban elköltözött lélek a primitiv hit szerint vissza is térhet (hazajáró lélek, kísértet) és egyesülhet a testtel (v. ö. hálni jár belé a lélek), amikor az élet teljessége visszaáll. Homerosban ez akkor következik be, ha az árny friss meleg vért iszik. A halálra vonatkozó kifejezések legtöbbször a testi elváltozást jelentik, maga a „hal“ ige eredeti jelentése alkalmasint a test megmerevedésére vonatkozik (v. ö. észt kole: sterben, ab- •sterben, gelähmt werden). A „halavány“ az „eleven“ párja. Két szemét halálos hályog eltakarta (T. III. megfelelőleg a homérosi íöv őé oxóTog öoae xcttvyev-nek). Jaj, de vége van már, leesett az álla (T. E. VI.) Nem kiment belőle, bennszorult a pára (T. V.). Kiadja a lelkét, utolsó leheletéig, eláll a lélekzete. Elesik, elhull. Vagy az álom köréből valók: behunyja a szemét, elhuny, el- szenderül, nyugalomra tér, megpihen. Vagy végre a távozás, így gondolta ezt már Grimm Jakab. Phil. K. 37 :157.
