VIII. kerületi magy. kir. állami Zrínyi Miklós gimnázium, Budapest, 1912
I. A kifejezés stílusa
21 Mártsad teibe-vajba, mit se kímélj tőle, Majd derék fajankó válik úgy belőle. Most van a dandárja réten a munkának, De foga nem fűlik ahhoz e gazdának. Mint kopó megérzi a zsíros ebédet, S tővel-heggyel össze hagyja a cselédet. (II.) A mi költőink közül Petőfi hódol leginkább a túlzásnak. Az ő képzeletét általában a szertelenség jellemzi. Maga vallja: Rz én képzeletem nem a por magzatja: Mennydörgés volt apja, villámlás volt anyja, Csecsemő korában sárkánytejet szopott, lfiu korában oroszlánvért ivott, Mint üstökös nyargalt sivatag pusztákra, Zöld vadon erdőkbe, kék hegyek ormára; Ä vadon erdőkben tölgyeket szaggatott, Ä hegyek tetején sziklákat ingatott. Ép ilyen végletes szerelme is: Szeretlek kedvesem, Szeretlek tégedet, Mint ember még soha, Soha nem szeretett! Oly nagyon szeretlek, Hogy majd belehalok, Egy személyben minden, De mindened vagyok. Lelkesedésében Magyarországot látja a világ legszebb országának : Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy területén, Egy kis világ maga, nincs annyi szám, • A hány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét Ä kaspi tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze, messze nyúl. A túlzástól csak egy lépés a dagályig. És Petőfi bele is esik nem egyszer. Például mikor azt mondja: Ha a föld Isten kalapja, Hazánk a bokréta rajta.
