Budapest - Ráday Mihály emlékszám (2021. november)
Erő Zoltán: Cseppben a tenger
12 BUDAPEST később szövetségbe is szerveződtek. Ki gondolta volna, hogy az 1980-as évek elejétől országos hatókörű, demokratikus alapszabályok szerint működő, önkéntes munkára alapított civil szervezetek hálózatát lehet útnak indítani? Mihály megint elöl járt: nem csak műsorával, hanem személyében is a mozgalom motorja volt. A professzionális műemlékvédelem látta és értékelte a népmozgalmat, de nagyrészt úgy tűnt számára, hogy az utak nem keresztezik egymást, hiszen a műemlékvédelem komoly értékekkel foglalkozik, Mihály pedig látszólag válogatás nélkül mindenféle aprósággal. A műemlékvédelem gyakorlatában csak 10-15 évvel később fogalmazódott meg, hogy tovább kell lépni, hogy nyitni szükséges. Ezt a felismerést Magyarországon A műemlékvédelem táguló körei címmel 2000- ben megvalósult kiállításhoz köthetjük, amely - a korban újabb szemlélettel - a kimagaslók mellett a profánabb emlékekre irányította a szakma figyelmét. Mihály és a műsor ekkor már természetesnek tekintette sok egyéb között az ország nagyipari és mezőgazdasági emlékeinek bemutatását, az infrastruktúra elemei, a vasutak vagy az öreg villamosok méltatását. Hogy az értékek tárházába olyasmit is beemelt, amit a szakemberek nem láttak arra érdemesnek, ezt akár a magam példájával is igazolhatom: amikor Mihály a városligeti körhinta helyreállítását és védelmét szervezte, én bizonyára közömbös voltam. Ô azonban forrást szerzett, a brit nagykövet figyelmébe ajánlotta, megmozgatta, amit kellett - és ma én is örülök, hogy megmaradt ez az egyedülálló darab, hiszen ennyivel is gazdagabbak vagyunk. Az egész folyamat mintha minden eredményével illusztrálni kívánná az Európa Tanács tézisét, hogy a társadalom tagjai számára az épített örökség biztosítja a legkézzelfoghatóbb, mindennapi kapcsolatot a történelemmel. A Városvédők közösségi munkával megszülető kiadványai is a spektrum tágítását jelentették: a professzionális forrásgyűjtés mellett az önkéntes munkával megvalósuló tudásgyűjtés, a „ crowd sourcing”, ami már akkor igénybe vette az „oral history” módszereit, amikor ezek a szavak talán még nem is léteztek. És persze nem létezett az internet sem. A mai napig sokunk könyvespolcán ott vannak ezek a könyvek, hiánypótló műként, a maguk helyén. Mihály segítségével később megérkeztek a könyvespolcra a városrehabilitációval kapcsolatos anyagok, az elérhető mesteremberek telefonszámai, a kandeláberek katalógusai is. A rendszerváltás pillanatában a jogalkotásba is belevetette magát. Fővárosi képviselőként engem is bevont a helyi értékvédelmi rendszert, a rendeletet és a támogatást kidolgozó munkacsapatba - ma főépítészként is erre a működőképes szisztémára tudok támaszkodni. Nem választható el a Városvédő mozgalomtól az, hogy nem csak Budapesten, hanem országszerte mindenhol megszülettek a helyi védelem eszközei. Mindez mára többé-kevésbé beépült a településtervezés napi gyakorlatába, az épített örökség általános védelmébe, az urbanisztikai gondolkodásba. A folyamatnak Mihály és a városvédők ismét csak előfutárai tudtak lenni. Biztosan elmondhatjuk, hogy az 1980- as évektől kezdve a pusztuló értékek felmutatásával, a helytörténeti munka élénkítésével egy privát haza képét adta sokak kezébe. Ez a haza plurális, soknemzetiségű, sokszereplős - és mindenekelőtt személyes. Éppúgy benne van a 19. századi nagypolgár, mint a mesterember, a város és a falu, a magas kultúra és a második kultúra, a monarchia összes nemzetisége - ha letettek valamit az ország asztalára. A sokszínűség felmutatása egyfajta méltóságot ad mindenkinek. Olyan méltóságot, amit nem szabad elvenni. Megdöbbentő, hogy mi minden volt benne abban az első pár perces adásban.
