Budapest, 2020. (43. évfolyam)
4. szám, április - Kelecsényi László: Kinn vagyunk a vízből
BUDA PEST 20 20 / 04 30utcafront Kinn vagyunk a vízből Egy vérbeli lukácsista vallomása A kertben kezdődik minden. Az a Frankel Leó úti kerítés és kiskapu egy másik világba visz. Jönnek a platánok. Mintha díszőrség sorfala előtt kellene bevonulni a medencékhez. Közben az évtizedek során falra erősített hálatáblák vonzzák tekintetünket. Évszázados gyógyulások, friss hálálkodások. Egy pár éve föltett márványlap különös titkokat rejthet: „Elszabadulásunk emlékére” – hirdeti két férfiú neve az oldalfalon. Hűha, mi lesz odabenn, a Lukácsban, mit pillant meg először a belépő? Nemrég egy külföldi vendég írta ki véleményét a benti faliújságra, tört magyarsággal. Valahogy így: ez a fürdő inkább egy labirintus és egy idősotthon keveréke. Van benne valami. Aki először jár itt, valóban tévetegen kereng a kanyargó, fedett folyosókon. Pláne, hogy újabban elég sok orosz vagy ukrán (tudomisén...) szó hallik a fürdőruhások szájából. A fiatal alkalmazottak pedig csak az angolt törik. Marad a nemzetközi mutogatás. „Mi volt Pest, ami ma Pest!” Ekként kiáltott fel írásban – már ha ez lehetséges – Krúdy Gyula bő száz esztendővel ezelőtt. Mi volt a Lukács, ami ma a Lukács, kiáltanék magam is, évszázaddal későbbi cikkíró, aki ötven éve koptatja itt a teraszra vezető lépcsőket, támaszkodik az ottliki napozókorláthoz, aki látta még úszni Kállai Feren cet, csíkos köntösében mélázni Kolozsvári Grandpierre Emilt, és Garas Dezső mellett zuhanyozott. Kávéházi élet zajlott, a tusolóban hallani lehetett eltussolt politikai ügyekről, a művészi élet legújabb pletykáiról, a teraszon kibicelni lehetett a bridzsezőknek, és évtizeden át sakkozhattam azóta elveszített barátommal. Felnéztünk a törzsvendégekre, akik eltűntek, kihaltak; ma legföljebb egy apró ázsiai vendég néz föl ránk, a medencék hőfoka iránt érdeklődve. Játszottunk, dumáltunk, két parti sakk és zuhanyozás között neveket adtunk az itt dolgozóknak. A folyton a sípját használó úszómestert, Vili bácsit Louis de Funes -hez hasonlítottuk. Az aranybarnára sült, örökké napszemüvegben feszítő utóda Gilbert Bécaud-ra emlékeztetett. A napozón serte pertélő nyugdíjas fürdőszolgák egyike Kas sákra, a másik Móricz Zsigmondra hajazott. Kinyitom egy árverésen vett ritka kincsemet, a Szt. Lukácsfürdő Gyógyfürdő (sic!) címen százegynéhány éve nyomtatott könyvecskét, és kihullik belőle pár „kegytárgy”. A legérdekesebb egy 15 alkalomra érvényes szekrénybérlet a hatvanas évekből – ára 40 forint. Számoljunk csak! Akkor egy napra, azaz egy belépésre kettő forint hatvanhat fillér jut; ezért a pénzért időkorlát nélkül itt lehetett tölteni az egész napot. És a tetejébe az Óbudáról jövő 66-os villamosnak is volt megállója az uszoda előtt, hogy aztán a Margit-hídra kanyarodva – divatos szóval: fonódva – Pestre utazhassunk vele. Nem csoda, hogy az írókat megihlette a hely szelleme. Mándy Iván több novellájá ban, kisregényében megörökítette a helyet – Balázs néven. Mégis lehagyták a halott törzsvendégek márványtáblájáról. A fürdősök nem olvasnak, csak a bevételt számolják. Egy másik, szerencsére még élő írónk pedig valóságos dicshimnuszt, hogy ne mondjam ódát költött az uszodáról. Ezt idézni kell. „Áldott légy Szent Lukács fürdője, riadt lelkek dédelgetője, megalázottak és megszomorítottak kegyhelye, de boldogító önáltatás, hogy
