Budapest, 2020. (43. évfolyam)
1. szám, január - Buza Péter: FÉNYÍRDA - Csöpögős fotográfia
BUDA PEST 20 20 / 01 8FÉNYÍRDA egy méterre és az asztal végénél ülők egyaránt élesen látszanak. Két és fél méter magas, háromszoros kihuzatú faállványokat használt, az asztalt magasról fényképezve (...) Aztán volt ott egy Deutsch László nevű ügynök, aki azelőtt mint pincér dolgozott, és utolérhetetlen szemtelenséggel tudta a vizes képet a fél orra elé nyomni, és a megrendelést kicsikarni. Egy másik, „Lófejű Szántó” nevű ügynök (...) franciául és németül beszélt, egyébként is művelt fickó volt, mindig könyvvel a hóna alatt járt, mindig lyukas volt a harisnyája sarka és soha nem volt egy vasa sem, bármennyit is keresett aznap. (...) Az elegáns Porgesz, egy hosszú ügynök, aki Létra névre hallgatott, az enyhén pupos Kukla, aki főleg temetéseket fényképezett, szintén ott volt.” Visszaemlékezőnk másfél hónap után úgy döntött, nem kellene talán osztozzon a hasznon, a bevételen a főnökkel: az Inkey Fotóriport 1933-ben meg is kezdte a maga akcióit. Adósa a fotótörténet-írás a „csöpögős fényképészet” jelenségkörének feldolgozásával. Mindössze egyetlen, az elemzéssel, értékeléssel felületesen foglalkozó közleményt találtam a jelenségkörrel kapcsolatban, azt is az amerikai magyar emigráció egyik lapjában. A magyar sajtófotó útja című kétrészes közlemény 1986 májusában, a Szabadság hasábjain jelent meg (csak a második rész hozzáférhető az Arcanum adatbázisában – szórványszámokat dolgozhattak fel – így a szerző nevét sem tudom, az évszámokat kiegészítő kutatással, más forrásokból, az előfordulás dátumával egészítettem ki): volt Turul Fotóriport Iroda (1930, 1932, 1936, 1937), Magyar Fotoriport Iroda (1939, 1943), Kurir Sajtófotó Iroda (1933), Első Budapesti Keresztény Fotóiroda (?), Nemzetközi Fotoriport Iroda (1910), Lerner János Fotóriport Iroda (1949), Jakab Sándor Fotóriport Iroda (1942), Schäffer Fotóriport Iroda (1940). És természetesen a Nemzeti Fotoriport Iroda, Pfeiferé, továbbá az Inkeyé – meg egy első pillantásra és jelen írásom szempontjából fontosnak látszó harmadik: a Hungária Fotóriport Iroda. A Magyar Nemzeti Múzeum Fotótárának adatbázisában lelhető fel ennek a vállalkozásnak a neve. Tulajdonosa Pfeifer Jenő . A névhez rendelt évszám 1941, az iroda címe Király utca 8. Ha volt mégis gyermeke Antalnak és Fannynak, talán ő volt az. Ugyanazon okból tűnhetett el a semmiben, mint Pfeifer Antal, akit felesége 1949-ben nyilváníttatott holttá. Talán valamelyik fronton pusztult el munkaszolgálatosként. Ha igen, vélhetően az orosz fronton. Az első világháborúban harcolt is ott, meg persze az olaszoknál, Isonzónál, ahogy szinte minden magyar baka. Lett légyen akár zsidó, akár nem. Nem csak azért, mert szép gyerek... A Nemzeti Újság 1927. június 5-én tette közzé az első közleményt, amely Pfeifer ügynöki akciózásával függ össze. Arról árulkodik, hogy nem működött még olajozottan a gépezet: „Tisztelettel tudatjuk a n. é. közönséget (sic!) hogy a junius 5-6-ra jelzett szépségversenyt technikai okok miatt bizonytalan időre elhalasztottuk. A verseny hivatalos idejét a napilapok fogják közölni. Kiváló tisztelettel Sárváry S. Miklós rendező. Pfeifer Antal fényképész kiállító Budapest, VII., Király-utca 11.” És valóban! A Friss Újság október 30-án hírül adja: „Dijazott szépségverseny (fénykép kiállitás) kezdődik f. év. november 21-től folytatólag Pfeifer fényképész Budapest, Király-u 11. által kiállitva. Kérem a n. é. közönséget fényképekkel és bélyegzőmmel ellátott megbizottamat bizalommal fogadni. Kérem a cimre ügyelni.” Aztán, november 23-án: „Szépségverseny képkiállitás Pfeifer Antal rendezésében Wesselényi utca 17 alatt megnyilt, dijtalan belépés. Kérem a közönség szives látogatását és azokat, kik meghivót kaptak, a képeket szombat estig átvenni.” (Ez a Wesselényi utca 13. számú ház a cipész ipartestület székháza, amelynek dísztermében gyakran „felléptek” a lábbelikészítéstől idegen tematikával.) A Darabanth az egyik aukcióján forgalmazott egy kislányportrét, a „Pfeifer Fotó Szalon” jegyzi. Akárcsak egy 1929. évi verseny szintén egy leánykát megörökítő képét. A tulajdonomba került egész alakos remek – ahogy leolvasható róla – 1930-ban készült. Őriz egyet a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest gyűjteménye is. Ezt a négy felvételt ismerjük összesen ebből a „műfajból”, de a dátumok így is rendszerességről vallanak, ahogy Inkey 1933-ra vonatkozó mondatai szintén a folytatásra utalnak. A húszas évek vége, a harmincas évek első fele az immár Király utcai fényképész megdicsőülésének korszaka. A Színházi Életnek szerződött munkatársa, dolgozik – a Magyar Ipar Almanachja szócikke szerint – a katonaságnak, a rendőrségnek, a postának. 1930-ban a Budapesti Fényképész Ipartestület házi versenyén Paget-díjat nyer (a cég lemezeket szállít, Szenes Márton – Károly körút 16. – a magyarországi ügynökük). 1932-ben a Magyar Grafika híre arról számol be, hogy a „IV. Országos Kézművesipari Kiállításon a grafikai szakmát érdeklő fotó-kollekciójával feltűnést keltett Pfeifer Antal fotóművész műterme (Budapest, VII. Király ucca 11). Fotó-montázsai, technikai felvételei, amerikai retusai, színes reprodukciói és művészi gyermekfelvételei bizonyítják a fotóipar művészi fejlődését.” 1933-ban a következő, az ötödik kézműipari kiállításon ezüstérmet is nyert. Az erről tudósító beszámoló hozzáfűzi a laudációhoz: „...az is érdeme, hogy a kari szolidaritást mindenkor ápolja.” Hogy maga a „kar”, a pesti szakmabeliek mennyire mást gondolnak erről, kiderül hamarosan. De előbb még egy idézet. Arról árulkodó, hogy szakmai önbizalma úgyszintén egészséges karaktert mutat. Hozzászól a Magyar Fotográfia sajtóvitájához, amely Az arcfénykép jövője címen folyik 1933-ban az ipartestület hivatalos lapjában: „A negatív retus szükséges ségéről vitatkozni nem lehet, nélkülözhetetlen voltát senki nem tagadhatja /.../ De ne lépjük túl az ízlés és a tárgyilagosság követelményeit.” A fővárosi fotográfusok ipartestülete egyébként 1920-ban alakult meg. 1933-ban szervezi újjá a hivatásosok köre a Budapesti Fényképészek Jótékonysági és Takarék Asztaltársaságát. Ügyvezető elnökük Hollós Mór. Egyik alelnökük pedig Pfeifer. Egy évvel korábban, 1932-ben választotta meg pénztárosává maga a testület is, hogy a főkönyv zavarait rendbe tegye. Az 1935. évi közgyűlésen jegyzőkönyvben ismerik el: „lelkiismeretes munkájával helyreállította az ipartestület anyagi egyensúlyát”. 1930 körül kezdi cégérezni saját neve alatt a Nemzeti Fotoriport Irodát. A netes felületeken ugyan mindössze négy olyan publikált vagy gyűjteményben fellelhető felvételt találtam, amelyeknek egyértelműen megjelölt forrása ez a csöpögős vállalkozás, de egészen nyilvánvaló, hogy százszámra jelenhettek meg más fotók is ügynökhálózata műhelyéből, még azután is, hogy 1936-ban beütött a krach. Csak egy kislány – Színházi Élet 1934/27. szám
