Budapest, 2020. (43. évfolyam)
3. szám, március - Ráday Mihály: A Pilvax szelleme
szöveg és FOTÓ : RÁDAY MIHÁLY 7 – „a szabadság csarnoka” volt, lebontották, de a kávéház neve, közönsége és belső kialakítása, oszlopos-boltozatos megjelenése átköltözött a mai Pilvax közbe. A Pilvax Kávéház és maga a név több mint másfél évszázada, most éppen 172 éve hozzátartozik a magyar történelem legdicsőségesebb napjának történetéhez! Ma már a neve Jack Doyle’s Irish Pub, vagyis egy ír kocsma. Olvasható a portál fölött még a valamikor az 1960-as években készült, (amúgy nem nagyon szép) domborművű rézbetűs PILVAX felirat. A Pilvax köz felőli portáljai fölött viszont azt hirdeti a vendéglátóhely, hogy TEACH TÁBHARINE , valamint CEOL, CRAIC & ÓL... Az 1848. március 15-ére emlékeztető dekorációk, kiállítási tárgyak sincsenek meg ott már – természetesen. Picit odébb a Pilvax közben kiülhetünk, ha jó lesz az idő már akár március 15-én, a „Pappa Roti Cafe” teraszára. Hát már semmi sem szent!? – kiáltottam fel először, amikor megláttam. Az ember tudomásul veszi, hogy a Petőfi Sándor utcai Főzelékfalót átkeresztelték egy időben Food Cornernek. Hogy a Fő utcai Zerge kávéház neve Coffee Shop. A Szent István körúton a szépségszalon Quick Hair. A Király utca 26. szám alatti Jálics-ház udvarán Twentysix Garden néven nyílt vendéglő, a nagy nehezen megmentett régi Sipos Halászkert pedig ma Semmi Extra... Csak még egy vidéki példa: Alsóörsön a 71-es országút mellett megállhat, aki akar, a szállodánál, amelynek neve Northside Hotel. És így tovább... Ki ne tudná folytatni a sort? Szoktam ezen bosszankodni, de sok mindenen túlteszi magát az ember. Van, persze, amin nagyon nehezen... Párizsban ma is megvan az a kávéház, a Café Procope, ahova a felvilágosodás kora és a francia forradalom legendás alakjai jártak. Az emeletén van egy kis kiállítás is, melyen „A nép barátja”, vagyis Jean-Paul Marat újságjának, nyomdájának eszközei megtekinthetők. Hál’istennek volt szerencsém megfordulni Írországban is, állítom, hogy egy ír söröző jó dolog. De a Pilvax mégiscsak a történelmünk tán legszebb napjára emlékeztet, és emlékeztessen is, úgy gondolom. Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc szeretete gimnazista korom óta – mondhatom talán – legszemélyesebb közügyem. Igyekeztem tévéműsorban, könyvek lapjain, újságcikkekben megszerettetni másokkal is. Vajh mit lehetne tenni, hogy országunk – amellett, hogy olykor a történelme során elszenvedett vereségein, veszteségein kesereg – legyen büszke azokra a napokra és azokra a helyekre, amelyekre valóban az lehet?
