Budapest, 2020. (43. évfolyam)
11. szám, november - Elek Lenke: A láthatatlan légió
szöveg: ELEK LENKE FOTÓ: RIC 1515 előtt. Teljességgel felismerhetetlen – vagy csak azt hiszi. A rajongó lánykák már hat napja ott élnek a nagy fa alatt, várják, mikor bukkan fel a göndör fürtű Timothée . A Budapesten forgató sztár nemcsak testőrei tanácsára viseli a maszkot, hanem mert esze van, félti az életét, és ha megbetegszik sokmillió dollár veszteség éri a producereket. Akkor sem veszi le, amikor végre úgy dönt, odafirkantja a nevét a papírlapra. A Covid ugyanis nem válogat, elnökök, miniszterek, polgármesterek és kórházigazgatók is elkapták a vírust. E tekintetben demokratikus jószág, bár a sok pénz most is segít. El lehet utazni – már ameddig és ahova lehet – távoli szigetre, balatoni villába. (Aztán áprilisban annyian vonultak le a tómenti telkekre, hogy az ottani szupermarketben többen álltak sorba, mint egy pestiben.) Ha beüt a baj, irány a magánkórház –, már ha fogadnak bennünket, elvégre a vírustól ott is tartanak, és napokat kell várni egy tesztre. De azért a betervezett fizetős műtétet gond nélkül elvégzik. A méregdrága gyógyszerekhez és szuper vakcinákhoz is elsőször a tehetősek fognak hozzájutni, ne legyenek efelől kétségeink. A drága, szellőző lyukkal ellátott, dupla falú, hófehér vagy fekete modell jelzi, hogy viselője nem átlagnyugdíjból él, ezért megengedheti magának, hogy mindennap frisset hordjon. A szegények nem dobják el egyszeri viselet után, hanem kimossák. Van, aki a nyakába, más a homlokára tolja, netán a fél fülére ereszti, a villamosmegállóban sokan a karjukra erősítik a gumipánttal, amitől aztán bánatosan lifeg az őszi szélviharban. Nehezen járók a botjukra kötözik. Az ország vezetői és a kormánytagok sokáig nem viselték, talán mert a gyengeség vagy a pánik jele lett volna. Ma olykor hordják, olykor nem. A kormányfő még újszülött unokája fölé is e nélkül hajol, miközben a parlamentben – néha igen, néha nem – nemzetiszínűt visel... Kinek higgyünk? A villamoson vadidegen emberek elegyednek szóba egymással, mint a 9/11-es amerikai terrorcselekmények idején. A velem szemben ülő nő – beöltözve, gumikesztyűben – nekem szegezi a kérdést: ugye, maga sem hiszi el? Csak kitalálták. Mert csak hülyítik a népet. Hát tényleg van, amikor hülyítik... De minden országban egyszerre? Erre csak legyint, leszáll. Az összeesküvés-elméletek virágoznak. A 6-oson hangosan kiabálja egy férfi, hogy le a maszkokkal! Csak meg akarják ölni az időseket. A nyilvánvaló csúsztatásokat mintha most könnyebben megbocsátaná a közvélemény. „Ők se tudják, mit csináljanak” jelszóval. Hát nem is. Például amikor a kórházak legtöbbje alkalmatlan a betegek normális ellátására, még mindig újabb és újabb sokmilliárdos sportlétesítmények kapnak zöld utat. Az, hogy hány ember hal meg egy nap, sokáig stratégiai-politikai kérdés volt. Ma már nem törődik vele senki, hogy 5 vagy 90, mint ma, amikor ezeket a sorokat írom. Soha nem haltak meg ennyien, de nincsenek komoly korlátozások. A gazdaság nem állhat le – ennek az egyértelmű döntésnek vagyunk tanúi, alanyai, elszenvedői. Közben a magyar egészségügyből, ami eddig főleg az érintettek meg a betegek szakmai ügye volt, össznépi tragikomédia lett, botladozó, tehetetlen, a valóságtól rég elrugaszkodott vezetőkkel. Ahány infektológus, annyifélét mond, politikai hovatartozástól függően és attól függetlenül. A légópince most nem használ Életünk legfontosabb terepe ma az internet. Mi lenne nélküle? Mindenki a laptop előtt görnyed, dolgozik, tanul vagy filmet néz valamelyik ingyenes mozicsatornán. Több százezer magyar skype-on tartja a kapcsolatot külföldön dolgozó rokonával. A világhálón ezernyi hirdetés kelleti a fertőtlenítőket, a gyógyhatású készítményeket, A láthatatlan légió
