Budapest, 2020. (43. évfolyam)
11. szám, november - Daniss Győző: 1945–2020 - A láthatáron felsejlett Nagy-Budapest
13 kereskedés hívta fel a figyelmet vételi és eladási szándékára. A Művész Színház pedig december 26-án délelőttre a Csizmás Kandúrt hirdette: „ez a tündéri gyermekelőadás a legszebb karácsonyi ajándék”. A kulturális és általában a szellemi életnek a nyersanyagokat, fogyóeszközöket kisebb meny nyiségben igénylő területein meglepően gyorsan jelentek meg a „békebeli” mozzanatok. Az Operaház néhány héttel a zeneszerző halála után, december 9-én végre bemutathatta A csodálatos mandarint (a háború előtt a hatalom nem engedte színpadra, csak külföldi operaházakban került közönség elé). A művet az Új Idők kritikusa így méltatta (december 22.): „Az emberiség örök dallamainak talán legszebbjét és legfájdalmasabbját énekelte el ebben a művében a költő: az örök vágy dalát, amely halhatatlanná avatja dalnokait is – ha el tudják énekelni. Ez az ő Don Juanja, Trisztánja, Otellója. S a hallgató fájó szívvel gondol arra, hogy Varázsfuvolájának, Mesterdalnokainak, Falstaffjának megírására nem adott időt a költőnek a Gondviselés.” A filmgyárban év végére elkészült Bródy Sándor drámájának filmváltozata, A tanítónő. Keleti Márton rendezte, a főszerepeket az előző évek legnagyobb sztárjai játszották: Jávor Pál és Szörényi Éva . Forgattak más filmeket is, igaz, néha nem könnyen, olykor csak kényszer-trükkökkel. A Fényszóró beszámolója szerint a Hunnia előző évben elkezdett 2x2 produkciójának egy utóforgatott jelenetében Várkonyi Zoltán nak tusolnia kellett. A műteremben azonban dermesztő hideg volt. Így aztán az asztalosműhely egyik sarkában csempét festettek a deszkafalra, odavittek egy kádat, és öntözőkannából öntötték Várkonyira az éppen csak langyosra melegített vizet. Az operatőr pedig ügyelt rá, nehogy a kanna belelógjon a képbe. „Békemozzanat” volt az is, hogy, újjáéledt vagy akár éppen most először jelent meg néhány réteglap. Az említetteken kívül például a Magyar Sakkvilág, hogy mindjárt az első, szeptember-decemberi számában budapesti és környéki sakk-csapatbajnokságot hirdessen. Olyan gyári, intézményi, hivatali csapatoknak, amelyekben legföljebb két mester erejű vendégsakkozó játszhatott. A benevezett félszáz együttes közül néhány: Elzett Vasárugyár Rt. Sakk-köre, MÁVAG Sakk-kör I. és II. csapata, Pestszentlőrinci Akarat Sakk-kör, W.M. Konzervgyár Sakkalosztálya, Csepeli Munkás Sakk-kör, Tungsram Közműv. Kör Sakkalosztálya, Emergé dolgozók Sport- és Kultúregyesülete Sakkosztálya, Budapesti Rendőregyesület Sakk-köre, Bőripari Munkások Szöv. Sakk-köre II. csapata, Újpesti Munkás Sakk-kör. A különféle kedvező mozzanatok létezése ellenére is szinte érthetetlen volt például a postabélyeg-kiadás illetékeseinek naivitása. Annyira nem tartottak az infláció elszabadulásától, hogy a kibocsátandó levélbélyeg-sorozatuk első darabját 12 pengő értékjelzéssel kívánták megjelentetni. Amikor 12 pengő voltaképpen már semmit sem ért. Igaz, a sorozat utolsó darabján már 1000 pengős ár szerepelt. A bélyegek Konecsni György alkotta ábráját a vonatkozó ren delet így írta le: „A közös rajz az újjáépítést jelké pezi. Középső részén – az előtérben – rabságából felszabadult munkás alakja látható, előtte – kissé jobbra – Budapest kettétört kőcímere, melyet a munkás balkezével fog. A munkás kinyújtott jobb kezében – csuklóján a bilincs és a szétszakított lánc maradványaival – kalapácsot tart...A hátteret a munkás alakja körül félkörben végződő fénysugarak világítják meg. Balról sötét árnyalatban a lerombolt Lánchíd egyik pillére, jobbról pedig az újjáépített Lánchíd egy részének fehéres ködképe helyezkedik el.” A Népszava Könyvkiadó ügyesebben kezelte az inflációt. Könyvein 2, 5, 8, 12 vagy 30 pengős alapárat tüntetett fel, amit aztán eladáskor a napi inflációs helyzet szerinti szorzószámmal aktualizáltak tízszeresre, hússzorosra vagy akár több százszorosra. Az adott körülmények között nem volt rossz a választék. Abban nemcsak Justus Pál nak A szocializmus útja (Az osztályharc új feltételei) című munkája vagy Szakasits Árpád nak az Utolsó percig című vezércikkgyűjteménye szerepelt, hanem Bertolt Brecht Háromgarasos regénye és Staud Gézának a Dramaturgiai vázlatok című színház tudományi alapvetése is. Közben pedig terveződött a jövő. Egyre többször került szóba, hogy az addig tizennégy kerületet számláló fővárost Nagy-Budapestté kell bővíteni. Akadtak erre utaló gyakorlati mozzanatok is. Egy rendőrségi felsorolás szerint a motorbenzin ára más lesz Nagy-Budapesten, mint másutt az országban. A Közmunkatanács rendszeresen foglalkozott a kérdéssel. December derekán elfogadta a Nagy-Budapest jövőjére vonatkozó elképzeléseket – azzal, hogy a tervek részletes kidolgozásába bevonják az újjáépítési ötletpályázat résztvevőit. A határozat szerint szükséges a város észak-déli irányú fejlesztése. A sűrűn lakott, főközponti belső városrészen kívül a Duna mentén mellékközpontokat akartak kifejleszteni, elsősorban a már beépített, közművekkel és közintézményekkel ellátott területeken. A nagyobb ipari telepeket a Duna déli folyása mentén helyezték volna el. A vasúti személyforgalmat az akkori teherpályaudvarok föld alatti összeköttetésével kívánták a város központjába vezetni. És szerették volna gyorsvasúttá fejleszteni a város belsején átvezető MÁV, HÉV és BSzKRt fővonalakat. Ezek a nagy ívű tervek nem valósultak – rövid idő alatt nem is valósulhattak – meg. De az valóság volt, hogy a budapesti építkezéseken – noha a hiány és az árak miatt nem volt egyszerű „munkaóra-lehetőséget” teremteni – a szakmunkások novemberben 171 ezer, a segédmunkások 350 ezer órát dolgoztak-dolgozhattak. És még kézzelfoghatóbb valóság volt – folytatta a Demokrácia című lap cikke a karácsonyi ünnepeket megelőző napon –, hogy a főváros Angyalföldön elkezdte egy 132 lakásos telep építését. Ezeknek az otthonoknak a kulcsait 1946 januárjában tervezték átadni a lakóknak. Az 1945–1946-os tél tipikus jeleneteit idézi elénk Szilvási Lajos két évtizeddel később írt, Kipárnázott kaloda című regényének némelyik részlete. Ez is: „Libasorban mentünk a Vámház körúton, elöl Rátkai, mögötte én, hátul Pista. Amíg a Lágymányoson lehánytuk a Federal rakományát, Rátkai felfedezte, hogy a törmelékben törött, korhadt, hasadozott deszkák is bujkálnak. Találtunk egy rozsdás pejszert, azzal túrtuk a törmeléket, amíg össze nem szedtünk három kötegre való deszkát. Ócska drótokkal kötöttük össze a nyalábokat. Amikor visszaindultunk a Ferenc József-híd felé, még nem éreztük, hogy nehéz a zsákmány, de a híd közepén már meg kellett pihennünk. Az esőverte deszkakötegek nyomták-törték a vállunkat. A hídnak csak a középső részét robbantották fel a németek. Az orosz hidászok hevenyészett ponton-építménnyel pótolták a hiányt a két pillér között... Mire átértünk a pesti oldalra, nemcsak Rátkairól szakadt a verejték, mi is megizzadtunk... Cipeltük a málhánkat, kerülgették hármunkat az emberek, de senki sem bámult meg bennünket: aki szembe jött velünk, maga is cipelt valamit. Rátkaiéknak, ha beosztják, két hétre is elég lesz ez a három köteg korhadt, de tüzelni jó deszka. A Calvin térből nyíló öreg mellékutcában csatornajavítók dolgoztak. Csákány nyal bontották az úttestet. Az egyik a járda mellett állt, és egy kurta kabátos, kucsmás parasztembernek magyarázott valamit, aki meg az ő ásóját vizsgálgatta. Esküdni mertem volna, hogy alkusznak: a parasztnak az ásó kell, a csatornás embernek meg a paraszt hátára spárgázott valami, talán egy kiló szalonna, talán valamennyi zsír.”
