Budapest, 2020. (43. évfolyam)
11. szám, november - Fabó Beáta: 70 éve szűnt meg a budapesti vám
7 A bevezető utak mentén ellenőrző pontokat (őrhelyeket) állítottak fel – egyszerű fabódétól kezdve a nagyméretű téglaépületig – és az őrhelyek között őrök cirkáltak, ők ellenőrizték a behozott árut. A beutazó az elvámolt áru, illetve a befizetett összeg után igazolást (cédulát, bárcát) kapott, amelynek alapján befizette a vámot – helyben vagy más kijelölt helyen –, ha pedig már megtörtént a befizetés, igazolhatta azt. Állami fogyasztási adó Az 1850 és 1853 között hozott császári pátens és pénzügyminiszteri rendeletek megteremtették a városi vám és fogyasztási adó részletes szabályozásának alapelveit. Első lépésként 1850-ben a pénzügyminisztérium ideiglenesen felállította a cs. kir. pénzügyőrséget. Ennek elsődleges feladata a csempészet megakadályozása, vagyis a vámvonal és a bevezető utak őrzése, továbbá a rendszabályok betartásának ellenőrzése volt. 1851. március elsején vezették be az ország egész területére az állami fogyasztási adót. A községekbe behozott áruk utáni díjszabás kilenc – bor- és húsfélére vonatkozó – tételből állt, és a községek (városok) lakosságának számától függően három fizetési kategóriát állított fel. A rendelet kimondta, hogy az adót a községhatáron az áru bemondása alapján szedik be, s az adó befizetője ezután fizetési jegyet (adójegyet) kap. Ezt az alapvető sémát használták a továbbiakban – mintegy száz éven keresztül – egészen a vám- és fogyasztásiadó-rendszer 1950-ben történt megszüntetéséig. Az 1851-es rendelet Pest-Budát zárt várossá nyilvánította. A fogyasztásiadó-vonallal határolt zárt területet a sűrűbben és ritkábban lakott terület határán különítették el. A város zárt területére a vám- és adóköteles tárgyakat csak meghatározott pontokon lehetett behozni: a főbb bevezető utakon, a Lánchídon és a vasúton. Ezeken a helyeken régebben is vámhelyek működtek, de a folyamatos zárt vonal (fogyasztásiadó-vonal) csak ekkor jött létre. A belépési pontokon a pénzügyminisztérium cs. kir. adóhivatalokat állított fel. A behozott árut a pontokon be kellett jelenteni és az utána járó adót (vámot) helyben kifizetni. Az adóvonalon (vámhatáron) beérkező polgár kétfelé adózott: az állam részére fogyasztási adót, a város részére pedig fogyasztási adópótlékot, azaz városi pótlékot fizetett. A főváros biztosította a szükséges helyiségeket, a vámépület külső fenntartását, és fedezte a vámárkok, sorompók előállítási és fenntartási költségeinek 40%-át. 1852-ben Pest és Buda között megszűnt az adóvonal, vagyis a két város egyesített adóterületté vált. Országos szabályozás Az 1890. évi I. törvénycikk a közutakról és vámokról országosan szabályozta a vámszedési jogokat. Eszerint „a vámszedés joga csak közutakon és közforgalomra szolgáló hidakon, kompokon (réveken), és hajóhidakon, továbbá a városok és községek kövezetének használata fejében gyakorolható, illetve engedélyezhető.” Az így befolyó kövezetvámot ettől fogva csak az utak fenntartására lehetett fordítani. A fővárost ezzel jelentős veszteség érte volna, ezért megszüntette a kövezetvám fogalmát és bevezette a városi vám elnevezést, amire a törvény nem vonatkozott. Változások történtek a városi fogyasztási adópótlék szedésében is. A vámtarifák korszerűtlensége, növelése miatt nőtt az elégedetlenség. Az 1930-as évek elejére, a gazdasági világválság utolsó 70 éve szűnt meg a budapesti vám A budapesti vámvonalrendszer változása a 19–20. században A városon kívülről érkező áru- és járműforgalomért a városba való belépéskor vámot kellett fizetni a kereskedelem részére történő területhasználat vagy a járművel történő úthasználat címén. A vámvonal jelzésére természetes és mesterséges határok (várfal, vasúti töltés, természetes és mesterséges árkok) szolgáltak, határjelekkel ellátva. A főváros vámvonalának változása, 1771–1950 Forrás: BFL Évforduló szöveg: FABÓ BEÁTA FOTÓ : RIC
