Budapest, 2020. (43. évfolyam)
11. szám, november - Kiss Borbála: ÉVFORDULÓ - Az „utolsó Nyugatos”
BUDA PEST 20 20 / 11 6Évforduló „A Nyugat nekem mindenekelőtt egy tipográfia képében megjelenő vágyálmot jelentett – ennek ez emlékét jelenti, ha rágondolok, rám törő erővel még ma is. A mindenekfelett áhított, szinte misztikus inkarnációt, amelyben majd titkon óhajtva sejtett költő voltom egyszer testet ölthet. Mert abban semmi kétségem nem volt: akkor leszek költő, mikor szavaim ezekben a minden más könyv vagy nyomtatvány szedésétől egyaránt eltérő metszésű Holzhausen garamond kurzívokban realizálódnak. Hiába jelentek meg már verseim középiskolás fővel az ország legnagyobb napilapjaiban, az Újságban, a Pesti Naplóban, a Magyar Hírlapban, a Pesti Hírlap Vasárnapjában, sőt, a Szép Szóban, sőt, önálló kötetem is: mindez csak lét alatti létnek számított: »És ünnep volt, ha karcsú szép betűkkel – valamit hozott tőle a ’Nyugat’« – olvastam már kisgyermekként apám Karinthyt idéző soraiban. Én is erre a »karcsú szép betűkkel« feldíszített ünnepre vágytam.” Első nyomtatásban közölt versét József Attila halálára írta, 1938 januárjában jelent meg. A következő évben, érettségi vizsgája után pár nappal magánkiadásban látott napvilágot első verseskötete. Ebben az évben ismerkedett meg Babits Mihálly al, a félve tisztelt példaképpel, és ekkor jelent meg első írása a Nyugatban. A budapesti egyetem bölcsészkarára a numerus clausus rendelkezései miatt nem vették fel, ezért vendéghallgatóként látogatta Horváth János, Eckhardt Sándor, Kerényi Károly előadásait. Tanulmányai mel lett sűrűn publikált a kor nívós lapjaiban. Szabad idejében Füst Milán könyvtárának és irattárának rendezésében segédkezett. A közös munka megalapozta életre szóló barátságukat. Először 1941 októberében hívták be munkaszolgálatra. Alkotó- és munkakedvét a háború sem tudta megtörni. 1942-ben jelent meg második verses kötete Adonis siratása címmel, majd baráti körének ösztönző légkörétől nem függetlenül, 1943-ban kijött első fordításkötete, a Skót balladák. Ezekben az években többször vezényelték vidéki munkaszolgálatra, utoljára 1944 végén, amikor századát Budapestre helyezték. Ekkor a Józsefvárosi pályaudvaron majdnem felkerült egy a haláltáborokba induló deportáló vonatra. Hamis papírjaival sikerült megmenekülnie, de a pályaudvaron töltött pár óra örökre beleégett tudatába és írói munkásságába. A sors tragikus fintora, hogy „majdnem-deportálása” és szerencsés megmenekülése éppen születésnapján történt. Ezt és ezen keresztül a zsidóság elhurcolásának traumáját dolgozta fel negyven évvel később megjelent regényében a Rámpában, amely a magyar holokauszt-irodalom maradandó alkotása. „Miután a ferencvárosi [helyesen: józsefvárosi] rakodó pályaudvarról sikerült megszöknöm a deportáló vagonok plombára kattanó vasszája elől, Budapest ostromát a Svábhegy aljában töltöttem, ma már prózában alig közölhető, legfeljebb látomásként érzékelhető körülmények között. Egy sült libafertály, egy fél rúd diós beigli, egy kis üveg törkölypálinka és száz Modiano-hüvelybe töltött cigaretta: ennek kellett volna létfenntartásomról gondoskodnia több mint hatheti ostrom idejére. Nagynéném hozta magányos karácsonyi lakomámul, aki a hidak felrobbantása előtti utolsó pillanatban még átmerészkedett Pestről Budára, hogy felkutasson. Hamis papírokkal, idegen környezetben, segélyforrás nélkül maradtam magamra – ki tudja, miért, megmentésre váró életemmel.” A háború után, 1946-ban a francia állam írói ösztöndíjával Párizsba mehetett, ahol két évig a Sorbonne-on folytatta egyetemi tanulmányait. A francia fővárosban megismerkedik Éluard -ral, Aragon nal, Tristan Tzarával. Ettől kezdve munkásságának fő terepe a magyar-francia kapcsolatok ápolása lett. Szülőföldjére visszatérve a kulturális élet különböző intézményeiben dolgozott: társszerkesztője az Újholdnak, később dramaturg a Nemzeti Színházban, az Írószövetség költői szakosztályának titkára, az Irodalmi Újság rovatvezetője, a rádió Irodalmi Osztályának vezetője. A hatvanas évek elején ismét alkalma nyílt hosszabban Franciaországban időzni. Részese lett a francia irodalmi életnek, nemzetközi eseményeken vett részt. 1965-ben megjelent első francia nyelvű kötete. 1966-ban szerkesztésében indult az Arion című többnyelvű irodalmi folyóirat, melynek egészen 1987-ig főszerkesztője volt. Ötvenévesen így foglalta össze korábbi működését: „Hazatértem után a kulturá lis élet különböző helyein tevékenykedtem, színháznál, filmnél, könyvkiadónál, szerkesztőségben, rádiónál. Több mint egy évtizede munkásságom elsősorban az írói és fordítói tevékenységre összpontosul, ha nem számítom a Költészet Napjai elnevezésű nemzetközi költőtalálkozók szervezését és az Arion című többnyelvű költői almanach szerkesztését.” S bár ez az önéletrajz-részlet 1970-ben íródott, Somlyó pályájának további évtizedeire is jellemzőnek tarthatjuk. Ahogy azt is, hogy gazdag műfordítói munkája tovább teljesedett. Nemcsak francia, angol és olasz klasszikusokat, hanem spanyol nyelven verselő kortársait (Pablo Neruda, Octavio Paz) is felfedezi a magyar olvasóknak. Az életben talán csak a szépségbe volt szerelmes, abba viszont szenvedélyesen. Mint ahogy szenvedélyesen olvasott, írt, dohányzott és házasodott, háromszor. Ennek ellenére (vagy épp ezért) 86 évet élt. Csordás Gábor, a fiatalabb pályatárs így búcsúzik tőle: „Szerettem és gyászolom Som lyó Györgyöt. Nem lesz kivel költészetről és műfordításról beszélgetni ezután. Elment a szénfekete szemű, enyhén raccsoló dandy, aki haláláig ragaszkodott ifjúkora baloldali meggyőződéséhez és ahhoz, hogy modernnek kell lenni mindenestül.” Második feleségével, Csernus Mariannal, 1965 Forrás: Fortepan Adományozó: Hunyady József
