Budapest, 2020. (43. évfolyam)
11. szám, november - Kiss Borbála: ÉVFORDULÓ - Az „utolsó Nyugatos”
Száz évvel ezelőtt, 1920. november 28-án született Somlyó György költő, író, műfordító, a Nyugat nagy nemzedékének tanúja. Talán sokunkban él úgy, mint az igazi nagyvárosi „dandy”, a tőröl metszett urbánus költő, aki a legnagyobb természetességgel forgolódik az írók, költők – és általában a művészek között, legyen akár itthon, akár Franciaországban vagy Európa más részein. A városi költő-kép azonban a valóságban árnyaltabb. Somlyó György Balatonbogláron született, Bolgár Margit és Somlyó Zoltán gyermekeként. Itt is nevelkedett egészen tíz esztendős koráig, nagyapja, a bádogos és vízvezeték-szerelő Bolgár Ignác kispolgári levegőt árasztó házában édesanyjával, szerető és támogató családban. A felnőtt korában sokat és szívesen utazó Somlyó élete végéig visszavágyott a Balaton mellé, sírja is a boglári temetőben található. Szülőhelyéhez azonban nemcsak gyermekkori idill társult, hanem „a 20. század legborzalmasabb évében”, 1944-ben történt tragédia is: szeretett nagyapját hetvenöt évesen innen hurcolták el egy náci koncentrációs táborba, a biztos halálba. Szülei négyéves korában elváltak, de az apa, bár a nagyszülők értékítélete szerint léha, bohém életet élt, fiát gyakran látogatta, szoros kapcsolat fűzte őket egymáshoz. Amikor jött, magával hozott egy egzotikusan titokzatos világot, ami nagyon más volt, mint ami a kisfiút körülvette. Édesapját elsősorban az iskolai szünetekben látogatta Budapesten. Szinte észrevétlenül és a legtermészetesebb módon ismerkedett össze apja barátaival, a Nyugat első nemzedékének íróival, és élt közöttük-velük kicsi gyermekkorától kezdve. Desiré bácsi (Kosztolányi) , Frici bácsi (Karin thy), Milán bácsi (Füst) a gyermek Somlyónak nem megközelíthetetlen írók, költők, hanem hús-vér mindennapi emberek voltak. Tízéves korában édesanyjával Budapestre költöztek, a mai Balassi Bálint utcába, és a kisfiút a közeli, Markó utcai Bolyai reáliskolába iratták be. Itt tanult korábban – több, később kiváló művész, tudós között – Karinthy Frigyes, Radnóti Miklós és Szőnyi István is. Itt játszódik a Tanár úr, kérem, melynek emlékezetes matematikatanára, Fröchlich tanár úr még ezekben az években is az iskolában tanított. Első pesti élményei igencsak ellentmondásosak voltak: „Valami máig is maradt ben nem abból a vidéki gyerekből, aki – talán ez a legelső tudatos pesti élményem – reszketve ment át a Margit-hídon, amelynek járdáját akkor mint a sínpárokat, vaskeretbe illeszkedő lécek alkották, amiknek résein minden lépésre felvillant a mélyből a folyam zölden kavargó örvénye. Minden lépésnél attól féltem, hogy a következő lépésem alatt szétnyílik a rés. Anyám alig tudott átvonszolni a pedig oly áhítva várt Szigetre, ahova igyekeztünk” – idézi fel sok évvel később a rémisztő emlékeket. Somlyó György kiskamasz kora óta tudta: számára egyetlen út létezik, az irodalom, a költészet. Édesapja (talán saját, sikertelennek érzett pályája miatt) nem támogatta törekvését, ennek ellenére már korán segített írásait eljuttatni szerkesztőségekbe, megismertetni a szerkesztőkkel. Így találkozott József Attilával a Szép Szó szerkesztőségében, aki emlékezetes mondatával, miszerint csak az írjon verset, akinek minden más nehezebben menne, mély benyomást gyakorolt a költői pályára készülő fiúra. Apja révén került kapcsolatba a „lágymányosi istenekkel”, későbbi legjobb barátjával, Devecseri Gáborral, Karinthy Cini vel, a mate matikus Rényi Alfréd dal, az ókortudós Szilágyi János Györggyel, hogy csak párat soroljunk fel a kiváló társaságból. A baráti kör az irodalom, az írás, a műfordítás s általában a művészet bűvkörében élt, már kamaszkorukban ez határozta meg mindennapjaikat. Életpályája már ekkor eldőlt, költőnek készült – mi másnak készülhetett volna? Évforduló 5 szöveg: KISS BORBÁLA KÉPEK : PIM Az „utolsó Nyugatos” „Szeretem a nagyvárosokat. Az emberi drámának ezeket a roppant »londoni szín«-eit; az emberi együttélés sokismeretlenes egyenleteinek ezeket a bonyolult megoldási kísérleteit, amelyeken évszázadok munkálkodnak, egymásra halmozva az új meg az új levezetéseket; ezeket a hatalmas, névtelen műremekeket. Városlakó lettem, valószínűleg nem is tudnám már elképzelni az életet város nélkül, várostól távol.”
