Budapest, 2020. (43. évfolyam)
9. szám, szeptember - Nemes Tamás: FÁNK - „A Wampeticsbe járok vacsorázni”
19 vacsoráit a Szabadelvű Párt is. Egyes asztaloknál olykor harmincan is összeverődtek. Szilágyi Dezső a nyári időszakban a kert elmaradhatatlan törzsvendége volt. Később bronz mellszobor őrizte emlékét az étteremben, amelyet az Újházi Edének állított szoborral és a falakat borító számos festménnyel – köztük az étterem huszonkét évvel azelőtti belsejét megörökítővel – együtt Wampetics Ferenc végleges távozásakor magával vitt. Egy alkalommal Szilágyi Dezső szarvasgombás Chateaubriand-t rendelt, a társaságában levő Darányi Ignác ugyanazt. A két adagot egyazon tálon szervírozták, és Szilágyi Dezső mindkettőt jóízűen befalta. A zavartan fészkelődő Darányi egy szót sem mert szólni, csak egy idő után érdeklődött Wampeticsnél, hogy mikor hozzák az ő adagját. A vendéglős nevetve válaszolta: – Előbb kellett volna kinyitni a száját, kegyelmes uram! A vendéglátóst követve számos festő és szobrász tette át törzshelyét a Tyúkketrecből az állatkerti vendéglőbe. Hamarosan a képzőművészek színe-java Wampetics törzsvendége lett. A szintén a Tyúkketrecből átigazolt Roskovics Ignác egy műtétnek köszönhetően visszanyerte korábban mindkét szemére elvesztett látását. Az örvendetes eseményt mintegy harminc képzőművész ünnepelte Wampeticsnél – többek között Szinyei Merse Pál, Feszty Árpád, Bruck Miksa, Benczúr Béla, Balló Ede, Aggházy Gyula festők, Telcs Ede, Donáth Gyula, Tóth István, Füredi Richárd szobrászok köszöntöt ték az újjászületett művészt. Előfordult, hogy a vendéglő legrégibb asztaltársasága, a Feszty-asztal egyik törzsökös tagja próbált poénkodni a vendéglőssel, aki azonban gyorsan helyre rakta: – No, Wampetics úr, most mi is úgy vagyunk, mint maga. Mi is lessük a jó időt. – Hogy-hogy? – Hát a körkép miatt, mert ha esik az eső, akkor üres a körkép, üres a kocsma. – Az egészen más! Én összevásárolom a húst, ha esik, nincs vendég, a sok hús mind rám büdösödik. Az uraknak könnyű, a körkép akkor is körkép marad, az nem büdösödik meg. Márpedig a vendéglős nem csak a levegőbe beszélt – illetve dobálózott. Egy szép meleg nyári, ígéretes forgalommal kecsegtető hétvégi napon Wampetics igyekezett alaposan felkészülni az esti forgalomra, ezért rengeteg ételt készíttetett előre. Csakhogy egy hirtelen kerekedett vihar elmosta az estét. A szörnyű haragra gerjedt vendéglős erre egy – egyes források szerint sült csirkével, mások szerint libával – teli tepsivel az udvarra rohant, és a szárnyasokat az ég felé hajigálta, miközben ordítva osztotta meg dühét az Úrral. A művészetpártoló Amikor 1896-ban a hivatalos körök nem engedélyezték Thorma János Az aradi vérta núk, október hatodika című festményének kiállítását a Műcsarnokban, a betiltott alkotás Wampeticsnek köszönhetően mégis csak a közönség elé kerülhetett: a vendéglő emeletén 30 krajcárért egész nap megtekinthette az oda zarándokolt igencsak nagyszámú érdeklődő. Híres történet az is, amely szerint a Műcsarnokban rendezett 1898/99-es téli kiállítás megnyitóján Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi minisztert annyira megragadta Mednyánszky László két festménye – az Alkony és a Holdvilág című alkotások, – hogy rögtön eldöntötte, megvásárolja őket a Szépművészeti Múzeum számára. Hamarosan kiderült, hogy Wampetics már egy órával korábban mindkettőt megvette. A miniszter – bár sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy a múzeum ilyen kiváló művekről lemaradt – őszinte örömmel és elismeréssel jegyezte meg, hogy „a képeket a főváros ilyen derék polgára szerezte meg, aki hosszú évek óta bírja a művészek szeretetét és tiszteletét, és akinek műpártolása például szolgálhatna a főváros vagyonos polgárságának.” Leves anekdotával A magyar konyha egyik nevezetessége a levesek más népek konyháiban ritkán tapasztalható, rendkívül széles választéka, ami a hazai háziasszonyok évszázadok óta végtelenül gazdag, sőt, bátran állíthatom, kimeríthetetlen találékonyságának elismerten jóízű és változatos kiteljesedése. Mindezt éttermeink étlapja sajnos sosem tükrözte igazán. Wampeticsnél is csupán három, leginkább alaplé jellegű leves szerepelt, a vendéglő legillusztrisabb vendégeivel kapcsolatos történetek mégis éppen a levesek körül forognak. A Podmaniczky Frigyes sel megtörtént malőrt így idézi Molnár Ferenc: „Az öreg Wampeticsnél „zseniális vircsaft” volt, nagyszerű konyha, nagy mozgalom és lárma és túláradó temperamentum, sok rendetlenség. Szóval egy napon odavitték a levest Podmaniczky Frigyeshez, és két légy volt benne. Nem ez volt az első eset. A báró leteszi a kanalat, és azt mondja a pincérnek: – Kéretem Wampetics urat. Wampetics rohanva érkezik, és mélyen meghajol. – Édes Wampetics úr – mondja neki alig hallható, finom, halk hangon Podmaniczky –, nagyon szép öntől, hogy megpróbálja eltalálni az ízlésemet, de honnan veszi, hogy én éppen két léggyel szeretem a levest? Nagyon kérném, ezentúl legyen szíves a levest üresen, légy nélkül szervírozni, és melléje egy kistányéron külön a legyeket, majd én annyit teszek a levesbe, amennyit óhajtok.” Újházi Ede pedig hol máshol, mint kedvenc vendéglőjében, a Wampeticsben fejtette ki, hogy szerinte milyennek kell lennie a tökéletes tyúkhúslevesnek. El is készíttette a szakáccsal, akivel aztán többszöri módosítást követően véglegesítették a receptet, bár a nagyszerű színész nevét viselő zöldséges-tésztás húsleves sok más étekhez hasonlóan azóta is házanként és vendéglőként többé-kevésbé eltérő módon készítve kerül az asztalra. Jól csengő márkanév Wampetics a fővárossal kötött, onnantól még hét évig érvényes bérleti szerződésének átruházását a főváros pénzügyi osztályát vezető tanácsnok méltóztatott nem kifogásolni, mindezt a főváros 1911. február 8-i közgyűlésén visszamenőleg jóváhagyta, és az immár Gundelékat illető bérleti szerződést mindjárt további három évvel, 1920 december végéig meghosszabbította. Az állatkerti étterem addigi vendégköre lassan, fokozatosan szokta meg az új nevet, az egészen másféle habitusú új tulajdonost, a kisebb-nagyobb változtatásokat, így aztán senki nem furcsállotta, hogy a kerthelyiség bejáratánál a Gundel név fölött egy ideig még ott maradt az előző gazdáé is. Wampetics Ferenc kimagasló színvonalú munkássága éppen elég mélyen betáplálódott és beivódott – nem csak szó szerint – a Városliget vendéglátó hagyományaiba ahhoz, hogy az 1927. május 28-án bekövetkezett halálát követő évtizedekben is sokan még mindig „Wampeticshez járjanak vacsorázni”. Wampetics hektografált napi étlapja, 1894 körül Forrás: MKVM
