Budapest, 2020. (43. évfolyam)
7. szám, július - Aradi Péter: A zene házhoz megy
29 9 főből állt, és volt külön ütős szekció is, akik akár kukákat, vödröket is megszólaltattak. Egy társaság egy este mind a négy helyszínen ugyanazt a programot játszotta. Nekem az első héten hétfőn (június 8-án), a másodikon pedig vasárnap (június 14-én) volt alkalmam elkísérni egy-egy csapatot. Az első csapat négy vonósból állt a hegedűs Szefcsik Zsolt vezetésével, a műsorukat is ő állította össze, csupa rövid, népszerű darabból. Zenésztársai Szabó Levente (hegedű), Reinhardt Nikoletta (brácsa) és Sipos Csaba (nagybőgő) voltak. Újlipótvárosban örvendeztettek meg négy lakóközösséget a játékukkal. Egy Balzac utcai, szépen felújított és rendben tartott, klasszikus gangos házban kezdték az aznapi körutat. (Elmondásuk szerint előző nap a XI. kerületben, a Hadik-házban és környékén jártak.) Fentről, a körfolyosókról is többen hallgatták a kellemes muzsikát, lent, az udvaron pedig még többen gyűltek össze, köztük sok gyerek. Noha a lakók némi rágcsálni- és innivalóval is készültek, a zenészeket így sem tudták hosszan marasztalni, mert már várták őket a következő házban, a Visegrádi utcában. Itt egy szép, buja kert szolgált természetes díszletként, és noha az akusztika talán kevésbé volt ideális, mint az előző helyszínen, a csodálatos környezet ellensúlyozta ezt a „hiányosságot”. Az egyik család kedves meglepetéssel viszonozta az élményt: a koncert után, a lépcsőházban kiskamasz fiuk játszott el egy egészen rövid kis darabot – hárfán. A profi zenészek is elismerően megtapsolták, Szefcsik Zsolt pedig azzal biztatta, hogy noha a hárfát sokan női hangszernek gondolják, mert a hárfások túlnyomó többsége nő, a világ jelenleg leghíresebb hárfása – férfi... Innen egy Tátra utcai házba vezetett a zenészek útja, ahol egy kisebb kertben, az előzőnél jóval szűkebb helyen kellett feltalálniuk magukat, de megoldották. A közönség itt kisszámú, ám annál lelkesebb volt. Az aznapi utolsó koncertre egy hatalmas, kertes udvarban kialakított, belső játszótéren került sor, amely mind a Hegedűs Gyula utca, mind a Visegrádi utca felől megközelíthető. Nemcsak a padokon ülők hallgatták a zenét – a fülbemászó dallamok az erkélyekre is többeket kicsalogattak, mindkét oldalon. Június 14-én attól tartottam, a mostoha időjárás miatt esetleg elmaradnak a koncertek – aznap volt ugyanis az özönvízszerű felhőszakadás. Délután meg is kérdeztem a szervezőktől, készültek-e B-tervvel, ám azt a választ kaptam, hogy nincs esőnap, rossz idő esetén lépcsőházban vagy más, fedett helyen muzsikálnak a zenészek. Így is lett. Aznap egy öttagú fúvósegyüttest hallgathattam meg, melynek tagjai Jóföldi Anett (fuvola), Berta Beáta (oboa), Csalló Roland (klarinét), Talli án Dániel (fagott) és Bereczky Dávid (kürt) voltak. Ők ekkor Középső-Fe rencvárosba vitték el a BFZ zenés üdvözletét. Itt is egy több házat kezelő közös képviselő kísérte végig őket, akinek – érdekes véletlen – a párja klarinétos, és ott helyben megbeszélték, hogy egy szám erejéig beáll Csalló Roland helyére. Olyan remekül játszott, hogy a végén megkérdeztem, hivatásos zenész-e. Kiderült, hogy a Szolnoki Szimfonikus Zenekar klarinétosa. Noha esett az eső, szerencsére már nem szakadt, így nem mosta el a koncerteket. Az első helyszín a Viola utcában volt, itt még nem sokan merészkedtek ki a zenehallgatásra. Két Berzenczey utcai ház, illetve kertes udvar következett: az elsőben szintén csekély számban bukkantak fel lakók, a másodikban viszont már valamivel többen. Az utolsó fellépés a Mester, Angyal, Liliom és Tompa utca által határolt, óriási belső kert egyik sarkában, egy oldalt nyitott, felül fedett átjáró alatt zajlott. Ezt már számos erkélyről és lentről, a kertből is jó néhányan figyelemmel kísérték. Mindenhol lelkesen, szeretettel és hálásan fogadták a Fesztiválzenekar muzsikusait, és többen elmondták, milyen sokat jelentett számukra ez a gesztus ebben a nehéz időben. SZÖVEG ÉS FOTÓ : ARADI PÉTER
