Budapest, 2020. (43. évfolyam)
7. szám, július - Elek Lenke: Őriz, gyűjt, közzétesz
BUDA PEST 20 20 / 07 12 – Valóban, a levél iratot jelent, innen van a középkori eredetű levéltár szavunk is, ami teljesen egyedülálló Európában, ahol a germán, szláv és természetesen a neolatin nyelvekben az archívum szó különféle változatai jelentik a levéltárat. A levéltárak eredetileg a hivatalos, jogbiztosító iratok őrzésére szolgáltak, legyen szó a király, a vármegye vagy a város dokumentumairól. A nagyobb, jelentősebb birtokokat tulajdonló famíliák is azért alapítottak saját családi levéltárat, mert így kívántak gondoskodni a jogaikat biztosító irataikról. Persze ez utóbbiakba azután bekerültek a családtagok magániratai, levelezései, feljegyzései, naplói is. Ma már nem kérdés, hogy a levéltárak ezeket is gyűjtik, hiszen a történelem megismerése pusztán a hivatali szempontok alapján készült iratokból meglehetősen egyoldalú volna. Ma már az sem kérdéses, hogy nem csupán a „fontos” családok és személyek iratait szükséges a levéltáraknak gyűjteni. Egy tisztviselő, egy tanár, egy gyári munkás vagy iparos levelei, naplói, feljegyzései és fotói is fontosak lehetnek. A kérdés mindig az, hogy ezek mennyire tükrözik vissza az adott kor viszonyait, azaz, hogyan éltek akkor az emberek, miről mit gondoltak, milyen jó vagy rossz szokásaik voltak, – ma e magániratok nélkül meglehetősen torz történeti képünk lenne. Egyébként intimitások nemcsak a magániratokban lelhetők fel, hanem a köziratokban is, elegendő itt a titkosszolgálati eszközökkel készített anyagokra, netán az egészségügyi adatokra, rendőrségi, bírósági iratokra gondolnunk. De a vallás is lehet kényes vagy érzékeny adat, így például egy iskolai anyakönyv is sokat elárul. A jogszabályok előírják, hogy az ilyen szenzitív adatokat hogyan, milyen feltételekkel lehet – vagy éppenséggel nem lehet – kutatni. A kutató felelőssége, hogy hogyan használja fel ezeket. – Nekem külső szemlélőként főként az tetszik a levéltáros munkájában, hogy mintha állandóan tágítaná látókörünket, egyre inkább láthatóvá tesz régvolt századokat. Ki tudja, milyen iratokat nem ismerünk még? Polcok háta mögött, régi szekreterek titkos fiókjában, templomokba befalazva mik rejtőzhetnek? – A levéltárosnak megvan az az előnye, hogy közvetlenül hozzáfér a történeti forrásokhoz. Mivel többségük képzett történész, azt is felismerik, melyek azok az eddig esetleg még nem kutatott dokumentumok, amelyekre érdemes felhívni a figyelmet. Mondok egy példát: amikor 1994-ben a BFL-ben elkezdtem dolgozni, a magánközjegyzői anyagokkal foglalkoztam. Alig volt kutató, aki ebbe az 1874 és 1950 közötti, hallatlanul izgalmas társadalom-, gazdaság- és családtörténeti kincsesbányát jelentő gyűjteménybe ásta volna bele magát. Egyrészt eléggé bonyolultnak bizonyult ennek a kutatása, hiszen nagyon kellett ismerni az irattári rendszerét, másrészt ezen iratok dokumentum értéke sem volt közismert történészberkekben. Kollégáim már két évtizede építik, szélesítik a közjegyzői iratok adatbázisát. Ezzel egy új világ tárult fel, ma már ez számít a legkutatottabb területek egyikének, amely iránt Ausztráliából és az USA-ból is komoly az érdeklődés. Levéltárunkban természetesen nincsenek titkos fiókok, elrejtett dokumentumok. Minden iratanyag alapadata elérhető az interneten, és a vonatkozó jogszabályok alapján kutatható. A kérdés csak az, hogy mit ismernek a történészek vagy az érdeklődő, nem professzionális kutatók. Éppen ezért fontos a digitalizáció és az internetes közzététel. A levéltáros abban tud segíteni, hogy e munkálatok során olyan releváns anyagokat is feldolgozzon, amelyek korábban nem voltak a kutatások homlokterében. De azért kerülnek elő szó szerint befalazott iratok is, mint például a 2015-ben előkerült 1944. évi fővárosi adatszolgáltatási ívek, amelyek akkor világszenzációt jelentettek. A II. világháború története szempontjából kulcsfontosságú, holokauszt vonatkozású anyag már három éve interneten kutatható. Ide sorolom Teleki Pál tavaly előkerült két ismeretlen végrendeletét is, amelyek vásárlás útján kerültek a levéltár tulajdonába. Ezek a kulcsfontosságú iratok, amelyek a néhai miniszterelnök öngyilkosságát is alátámasztják, eddig fiókban lapultak, ma már szintén olvashatóak az interneten. Vagy említhetném a FŐFOTÓ közel 160 ezer negatívját, amelyeket most sikerült megvásárolnunk. Az 1960–80-as évek anyagi kultúrájának páratlan dokumentációja ez! Vannak és lesznek is mindig ilyen történetek, de ezek kivételesek. A levéltár természetesen továbbra is gyűjti a családok, magánszemélyek, egyesületek, civil szervezetek, magánvállalatok iratait, tehát bármikor kerülhetnek elő olyan dolgok, amelyekről korábban feltételezéseink sem voltak. – Áttekintve – csupán címszavakban – az Ön munkásságát, kitűnik, hogy a középkor és a kora újkor a kedvenc területe. Az akkori valóság egy-egy szűkebb szelete – mint mondjuk a budai mészáros céhek kiváltságlevelei és céhkönyve – ugyanakkor egy város hétköznapjaira, egy szakma nívójára, netán az élelmiszer-ellátásra is utalnak. – A közép- és a kora újkornak a 15. század második felétől a 18. század elejéig tartó történelme érdekelt mindig a legjobban, a munkám révén azonban nagyobb betekintést nyerhettem a későbbi korszakokba is. A középkor kései időszakából, de főként a kora újkorból – e két korszak határát Magyarországon hagyományosan a mohácsi csata (1526) jelöli ki – bőven maradtak fenn olyan források, oklevelek, számadások, amelyek révén jobban megismerhetjük a mindennapok életét. Ilyen például, hogy mibe került a budai piacon egy pint bor, vagy egy rőf tafota selyem 1525-ben, mennyiért bérelték a város meghatározó elitjét képező, a nemzetközi marhakereskedelemben érintett budai német mészárosok a Szent György piacon (azaz a mai Tárnok utca északi részén) a mészárszékeket az 1510-es években? Hogyan, milyen lobbitevékenységgel – akár a bécsi illetékesek budai borral való lefize-Levéltári piknik az udvaron, 2018. 06. 09. Fotó: Tálas Róbert
