Budapest, 2019. (42. évfolyam)
10. szám, október - Elek Lenke: MÁS KOR – MÁSKÉNT - Vera, a robot
BUDA PEST 201 9 / 10 8más kor – másként No és milyen volt az állásinterjú, fiam? Mit kérdeztek? Tudtál felelni? Igen, mindenre tudtam felelni anya, de olyan gépies volt az egész. Amin persze aligha lehet csodálkozni. Vera, a HR-es, ugyanis robot. Nem, nem 2050-ben járunk, már ma is több száz világcég alkalmaz névvel, személyiséggel felruházott robotokat a HR-munkában, főleg az előszűrésnél. De a későbbiekben szélesebb körben digitalizálják majd ezt a tevékenységet, kiejtve azokat, akik eleve nem kerülnek szóba a felvételnél, hogy aztán a személyes beszélgetésnél csak a valóban komoly jelöltekkel kelljen foglalkozni. Ily módon felszabadul a munkaidő egy része, és más, érdemlegesebb (?) teendőket lehet elvégezni. Az elmúlt évtizedekben leginkább a munkahelyeinken történtek forradalmi változások. Nemcsak azért, mert megszűntek egyik napról a másikra mesterségek, és léptek színpadra a semmiből újak, sosem hallottak, hanem mert – ezzel párhuzamosan – az internet szinte minden munkakört megváltoztatott. A munkás, aki eltűnt Dolgozni persze ma is sokat kell, gyárban, sőt bányában is, aki eltűnt, az a munkás. Őket szinte sehol nem látni a médiában, ezek az emberek legfeljebb egy-egy útépítésnél vagy aratáskor villannak fel, vágóképként. Ezt a szót ugyanis összekötik a régi társadalmi rendszerrel, a munkás-paraszt hatalommal. Ma mindegy ki, mit csinál, szövőnő vagy futószalag alá rakosgat műanyag dobozokat, akkor sem munkás. Legfeljebb munkavállaló, munkaerő vagy alkalmazott. Végső esetben: közmunkás. Ez persze új, teljesen más fogalom. A politikai felhangváltáson nem kell csodálkozni. A többin viszont egyfolytában csak ámulunk. Ma a munkaerőt megbecsülik – legalábbis bizonyos munkahelyeken. Félő ugyanis, hogy ha nem tetszik neki valami, továbbáll. És akkor hiába „edukálták”. Igen, ez a szörnyszó egyre gyakrabban feltűnik. Nem oktatják, képzik az embereket – edukálják. Belefektetnek időt és munkát – és van képe tovább állni... Elmegy tehát az alkalmazott egy másik gyárba, irodába, de még inkább külföldre. Ugyanakkor a magyar munkaerő nem mobil. Aki Győrben él, semmi pénzért nem hajlandó mondjuk Debrecenbe költözni, csak mert a cég másik fiókja ott van. Ugyanis röghöz köti a lakás, amelynek még évtizedekig nyögi a részleteit, a gyerek iskolája, ahová hál’istennek, nagy protekcióval, de végre felvették, vagy az idős szülők, akiket ápolni kell. Hogy is mondta annak idején a drága Salamon Béla? De ki megy akkor Dunabog dányba? Előbb vándorol ki Angliába a magyar – ma London a második legnagyobb magyar város – mint hogy egyik megyéből a másikba költözzön. Viszont Sopronból vagy akár Kőszegről naponta átjár dolgozni Ausztriába. Mert így megéri neki. Míg számos ágazatban, például a vendéglátásban lasszóval fogják – főleg persze a fiatalokat –, bizonyos területeken ma is nagyon kiszolgáltatottak a munkavállalók. Elsősorban a kisebb településeken, ahol kevés a munkahely és nincs választási lehetőség. Szakszervezet? Erről ne is beszéljünk. A művészeti életben, a tudományos intézetekben vagy a médiában, ha egy-egy intézmény vagy állás megszűnik, nincs helyette másik. Míg régen valaki egy életre választott hivatást, addig ma – hiszen tovább is élünk – tíz-tizenöt évenként szakmát vált. Fogorvosból cukrász lesz, netán filmrendező, divattervező-stylist éttermet nyit, újságíró ingatlanirodához szegődik. Mert élni kell – vagy éppen eljött az ideje, hogy egy gyermekkori álmot megvalósítson. Vera, a robot
