Budapest, 2019. (42. évfolyam)

9. szám, szeptember - Buza Péter: A szerelmes Júlia

23

Százötven éves titok

Júlia élete utolsó négy évének hűséges-szerelmes társa Tóth József, akkor miniszteriális hivatalnok, később jelentős oktatásszervező, aki sokat tett a Pest és Buda környéki települések (Kispest, Budafok) oktatási rendszerének átalakításáért, magyarításáért. Hivatalosan 1867-től, az asszony Zerge utcába költözésekor szerződtette mellé titkárnak, felolvasónak Szendrey Ignác. A férfi ugyanebben az esztendőben bérelt magának is egy lakást a közeli szomszédságban. Hogy tudták-e vagy csak gyanították a súlyos beteg hozzátartozói: a fiatalember szerelemből vállalta szerepét az asszony mellett, csupán feltételezzük. A kortárs világ bizonyosan nem szerzett róla tudomást, s így az irodalomtörténet sem tudott róla. 2015 telén jutottam el odáig, hogy felkutattam a kétségtelen bizonyítékokat, amelyeket először 1962-ben talált meg Tóth József íróasztalának titkos fiókjában egyik kései leszármazottja, Tóth András

. Az ő fia, Bálint

őrzi a dokumentumo

kat, amelyeknek szövegét – a beteljesült szerelem bizonyítékait – már publikáltam a BUDAPEST 2015 decemberi számában. (És kötetemben: Bagolyröpte Pest felett, Szendrey Júlia nemzetsége, Budapest Könyvek, 2016.)

Egy levélről és egy versről van szó, amelyeknek tartalmát megerősíti Júliának édesapjához írott levele. Ez utóbbiban azt kéri Szendrey Ignáctól, engedje, hogy katolikusból evangélikus lehessen, és feleségül mehessen Tóth Józsefhez, aki őt „kínos, utálatos betegsége mellett a

legnagyobb kitartással, lankadatlan” ápolta.

Tóth a szerelmüket hitelesítő levelét 1868. június 29-én küldte Júliának Sarkadról, ahová édesanyjához utazott el.

Egyetlen mondata is elég bizonyíték: „Te vagy nekem életem, vérem, egészségem, gondolkodásom, testvérem, anyám, barátom – nálad nélkül csak az őrültség sötét réme az én kísérőm”. A másik, a titkot felfedő dokumentum egy vers impuruma. Még 1865-ben írta Júliának Tóth. Ez lehetett a megismerkedésük éve. A sorokból úgy látszik, a fiatalember éppen beteg, s talán súlyosan. Saját halálának romantikus elemekkel felsejlő motívumát szembesíti szenvedélyes érzelmeivel: Ne érintse ajkad soha / Soha az én ajkamat / Ne halljam egy sohajtásod / Ne egy édes, nyájas szavad. // Ne nyugodjék kezed soha / Soha az én kezeimben / Sötét fürteidnek soha / Egy szálát se érinthessem! // Légy a másé hisz én soha / A tiéd már nem lehetnék / Az én napom hanyatlóban / Reád hajnal mosolyg még. // Légy a másé csak légy boldog / Olyan boldog mint én vagyok / Mikor néha tekinteted / Pillanatra rajtam ragyog. // Mikor mint a bársony simul / Lágyan, melegen szivemre / Vagy átnyilal, mint a felhőt / A villám, ha ketté szelte. // Csókot, ölelést, enyelgést / Pótol nekem tekinteted. / Ez büvölt meg, ez vonz hozzád, / Ez tölti be életemet. // Emléke kisér álmomban is, / Ennek reménye ébreszt fel, / Ezt keresem bárhol járok, /Mindig velem, előttem van. // Óh, azért ne vond meg tőlem, / Ne forditsd el tekinteted. / Nem kivánok, nem remélek / Boldogságot ennél többet! Tóth József családja, leszármazottai 1962 óta, a közönség és Júlia életének kutatói 2015 óta tudják: Petőfi halhatatlan kedvese kétszer volt szerelmes életében. És úgy búcsúzott örökre az élettől, harminckilenc évesen, hogy tudta, van igaz párja. Hiszem, hogy százötven év után velem együtt sokan úgy gondolják, egy minden részletében szerencsétlen asszonyi sors ritka vigasza, hogy így történt. Szendrey Júlia és Tóth József négy évvel az asszomy halála előtt