Budapest, 2019. (42. évfolyam)

6. szám, június - Jolsvai András: ŐRIZNI A LÁNGOT

szöveg: JOLSVAI ANDRÁS

FOTÓ: TANYI ADRIENNE

21

rajtuk tartják figyelő tekintetüket. Ami pedig a megújulást illeti, a művelődési ház annyira a közelmúltban tette ezt, hogy jószerivel ez az oka (vagy legalábbis apropója) mostani sétánknak.

Kezdjük is ott, a Rozsnyai utca elején.

(Hogy tanuljunk is egy kicsit, szórakozva: a Rozsnyai

, az egy gyógyszerész volt, kereszt

neve Mátyás

, a tizenkilencedik században élt, és feltalálta a keserűségmentes kinint. Hogy angyalföldi gyógyszerész lett volna, arra nincs adat, a Rozsnyai utcát mindenesetre már 1900-ban elnevezték róla: és ebben az a legérdekesebb, hogy ezek szerint már akkor létezett, ami, ugye, Angyalföldön nem olyan magától értetődő.)

Hajdan kifutott a Váci útra, de mióta a városrendezés a Rákos patak hídját afféle szelíd felüljáróra cserélte, a mi utcánk is abba fut bele: a főútról csak egy szervizúton lehet megközelíteni, erre tehát csak az jár, kinek éppen itt van dolga, vagy eltévedt. Ennek a szeparáltságnak hasznát látja a 3-as szám alatt magasodó kultúrház (családi nevén művelődési központ), mert még a programok idején is találhatni parkolóhelyet a környékén. Igaz, ehhez az is hozzájárul, hogy a sarkon egy angol nevű irodapark pompázódik, melynek saját földalatti garázsa van, szemben pedig egy hajdan szebb napokat látott szerviz, bedőlve-bezárva – oda se tartanak túl sokan. A páros oldal meg egy középiskolával kezdődik, konkrétan a Katona Józsefről elnevezettel, annak a főbejárata a Váci útra – azaz a felüljáróra – néz, külalakjával is elárulva, hogy maga is üzemépület volt azelőtt, s előtte épp elég a szabad parkolóhely a középiskolás diákok és tanárok számára.

Most, hogy így körbeparkoltuk a környéket, ideje, hogy menjünk egy kört a megújult kultúrházban is. Melyet a pesti ifjúság színe-java jól ismert egykor. A Láng a hatvanas-hetvenes években igazi hívószó volt városszerte, s már akkor sem a gyárat jelentette, amikor még jelenthette volna. Olyan beatzenekarok törzshelye volt egykor, mint a Liversing (van-e, ki e nevet nem ismeri?), s a mai hatvanas korosztály egész legendáriumot épített köré. Pedig volt itt minden más is, ahogy van mostanában, tudjuk meg belépve a ruhatár melletti programtábláról. A felújítás egyébként nem járt nagy átalakítással, kicserélték a gépészetet, a világítást, a színpadtechnikát, meg kifestettek, de az épület ma is őrzi azt a retrójelleget, melyet már az előző – hatvannyolcas – átalakítás is hangsúlyozott. Ahogy a mostani: a falakon mementóként meghagytak néhány reklámelemet a hatvanas évekből. Ahogy a múltra emlékeztetnek a fekete-fehér fényképek a falakon – az elmúlt nyolcvan év eseményei, fotókkal elbeszélve. Fotósunk meglepetten ismeri föl önmagát egy képen, mely a Láng leánykarának fellépésén készült. (Mezzoszoprán, második sor közepe.) A meglepetést meghatottság követi, melyben már mi is osztozunk, régi történetek elősorolását remélve.

Ebből a kis sétából is látszik, hogy a Láng ma is él, és épp olyan fiatal, mint valaha – még ha a látogatói nem is mindig azok. A Láng mai története azt bizonyítja, hogy a plázák és a tabletek világában is van igény az efféle szórakozásra. (Dicsértük már az önkormányzatot, s bár ezt nem szeretnénk túlzás-