Budapest, 2018. (41. évfolyam)
5. szám, május - Jolsvai András: SZOBORPARKŐR - A sapkás ember
5 Hogy Budapesten jelenleg igen cse kély számú (kettő) partizán emlékmű található, annak okai, ahogy mondani szokták, számosak. Korábban a partizánok csekélynek mondható összlétszáma hiúsította meg a nagyobb szabású emlékezést, később pedig (konkrétan 1990 után) az a tény, hogy a háború végén kibontakozó partizántevékenységet az (akkor még) illegális kommunista párt szervezte, s noha a két halmaz tagjai nem minden esetben estek egybe, azért elég magas volt a közös nevező. Arról nem is beszélve, hogy az egykori partizánok (már, akik életben maradtak) később ilyenolyan szerepet vállaltak a kommunista diktatúra erőszakszerveiben, személyes sorsukkal példázva, mivé lesz egy messianisztikus hit, ha egyeduralomra jut. Egy szó, mint száz, a partizánokra nem várt túl sok elismerés az elmúlt évtizedekben. Manapság meg semmilyen se. Manapság az a dallam megy, hogy mink, szegény magyarok, ártatlanok vagyunk, minket folyton a balsors tépett, de megtörni se a fasiszták, se a komcsik nem tudtak, mostan meg már, hála az égnek, jó nekünk, mert szabadok vagyunk. Úgyhogy most már a nyilasok is meg a partizánok is kíméljenek. Ehhez képest ez a kettő darab emlékmű is szép eredmény. Az egyik a Szent István parkban található, és a harcokban elesett – eltűnt – parancsnoknak, Szír nek ( Weinberger Dezső ) állít emléket. A másikat – mai elemzésünk voltaképpeni tárgyát – Ujpesten lelhetjük fel, az István út és a Berda József utca találkozásánál, egy forgalmas közlekedési csomópont közelében, tízemeletes panelházaktól körülölelve. Akik ezt a szobrot ide álmodták, talán úgy gondolták, százak és százak látják majd nap mint nap, végighaladva az új városrész fényes promenádjain. De aztán az élet másképp határozott. A gyalogos közlekedés itt voltaképpen megszűnt, a forgalom nagy ugyan, de az autók, buszok, villamosok úgy robognak el az – azóta sűrű bokrok által is elrejtett – szobor előtt, hogy az utasok, ha akarnának, se látnának belőle semmit, csak a mögé épített betonoszlopokat. Ám ha valaki mégis arra téved, az sem igen tudja mire vélni a dolgot. Bár a kompozíció címe (Az újpesti partizánharcok emlékére) valaha olvasható volt a mellvéden, ma már alig. A szobor pedig – mely egy falhoz lapuló, két kezét szárnyként kitáró, ijedten (?) oldalra forduló, sapkás, kabátos alakot ábrázol, nemigen igazítja el a látogatót. Elismerem, nehéz dolog a partizánt, úgy általában, ábrázolni. A magyar partizánt meg különösen. Az ujpesti partizánokat – nos, őket elvileg lehetett volna, hiszen a Földes László ( Hobo apuka) vezette egység jobbára a karhatalmisták egyenruháját viselte, és tele volt hamisított nyílt parancsokkal. (Legjelesebb tettét, a halálra készülő rabok kiszabadítását a nyilasházból is így hajtotta végre, mintha valami felsőbb parancsot teljesítene.) De hát a hetvenes évek elején, amikor a szobor készült, ki emlékezett már minderre? Akkoriban már azt is kevesen tudták, ki volt Bán Tibor meg P ová zsai György. Elárulom, elesett partizánok, s ez idő tájt ujpesti utcák őrizték a nevüket. Ma már semmi sem őrzi. Így aztán mára kevesen se tudják. Varga Imre, a felkért alkotó nem is vesző dött a történelmi realitás átmentésével. Az ő partizánja inkább szabadtéri tornászra vagy zónázó kosárlabdázóra hajaz, fegyvere sincs, koncepciója sincs, nem csoda, hogy olyan árván, olyan elveszetten tekint a hajdani villamosremíz irányába. A helyi anekdotakincs szerint a hetvenegyes leleplezésen Hajdú Bandi bácsi, az egyetlen csokornyakkendős partizán, amikor lehullt a lepel a szoborról, odaszólt a mellette álló tanácselnöknek: „Jó, hát féltünk, féltünk, de nem ennyire!” SZOBORPARKŐR A sapkás ember SZÖVEG: JOLSVAI ANDRÁS • FOTÓ: TANYI ADRIENNE Névjegy: Az ujpesti partizánharcok emlékműve Berda József utca Alkotó: Varga Imre. Felállítva: 1971.
