Budapest, 2018. (41. évfolyam)
3. szám, március - Simplicissimus Budapestje
ról a tekintetet. Van benne egy kis játékosság a bal oldalon azokkal a beugrós balkonokkal, szépek a lenti ajtók és a legfelső ablaksor arányai... Akárhogy is nézem, jóban vagyok vele. (Pedig én aztán ritka undok, kekec, epehányós városvédő vagyok.)” Vitézy egyébként, a kaptafájához híven, felrója a városvezetőknek, hogy egy értelmét vesztett körforgalomhoz varrják az épületet, nem fordítva... Hiszen a körforgalom viszonylag új dolog itt, csak a második világháborús bontások után alakították ki. Azért vesztette értelmét, mert balra már nem lehet behajtani. Legalább is nem mindenkinek. A Lánchíd a szűk keresztmetszet. Valaki fel is vetette a vitában, hogy annak az általános autóforgalom előli lezárása jelentené az ésszerű beavatkozást. Ehhez viszont nincs meg a bátorság a város vezetésében. Annak ellenére, hogy a most következő kétévnyi, a felújításhoz szükséges hídlezárás szépen hozzászoktathatná az autósokat a Lánchíd nélküli élethez... Lapzártakor a szálloda napokra volt a teljes elkészüléstől. Készítettem egy fénykép-sorozatot, különböző pesti és budai szögekből, de csak egy fért ide. Remélem az olvasók is úgy látják, hogy ez a ház szinte minden honnan jól mutat. A tetszetősségen túl érdemes egy régi igazságot is újra leszögezni: az építészet elsősorban a funkciók szolgálata, esetünkben turisták elszállásolása, ideális kiszolgálása. Csak másodsorban az arra járók gyönyörködtetése. Ne legyünk szemérmesek! Mindezt úgy kell elérnie, hogy megfelelő tőkehozamot biztosítson az építtetőnek. A valóságban az alkotónak s a beruházónak ezt a három dolgot kell egyszerre szolgálnia. Complicatusnak mindenről a félig sült cipó jut eszébe A szállodával kapcsolatos gyűlölködésről lerí, hogy ez csak részben szól a konkrét kérdésről. Persze rossz bizonyítványt állít ki az ország állapotáról is, de valami sokkal általánosabbra is utal: a Facebookon és más közösségi médiumokban sokkal ragadósabb a negatív, mint a szakszerű, pláne a pozitív komment. Vannak, akiket ösztönösen taszít a Facebook. Simplicissimus legjobb barátja, Complicatus például úgy érzi, olyan, mint a kocsmai veszekedés. (Ebben nincs igaza, az ember nagyon is szabályozza, kikkel tart kapcsolatot odafent – akkor meg jön a „buborék-hatás”. Másképpen: a „visszhang-kamra”.) Azt is szokta mondogatni, hogy mindehhez valószínűleg a posztkommunista országok átka is hozzájárul: a szabadság elérkeztekor az emberek kéjjel sajátították el és gyakorolták a nemet mondást nyakra főre. Ám a demokráciának az csak az egyik fele. A másik, legalább ilyen fontos dolog az igent mondás képessége. Ez pedig jobbára hiányzik. Ezért szokta mondogatni Complicatus: „A demokrácia Magyarországon manapság olyan, mint egy félig sült cipó”. Lelet a Magyar Nyelvőrben Nem mesélem el annak hosszú sorát, hogyan s miért kezdtem lapozgatni a nagy hagyományú Magyar Nyelvőr millenniumi évfolyamát. Egy újraközlést találtam itt a Budapesti Hírlap július 24-i számából. Mindig érdekelt a budapesti foglalkozások megjelenése és eltűnése. Gyerekkoromban még volt a gépírónő, igazolványkép-készítő, vízumlap-kitöltő, operátor (nem összekeverendő az operatőrrel), de persze akkoriban nem volt webdesigner és keresőoptimalizáló, alapkezelő és (éppen) biztosítási alkusz sem. A véletlenül talált cikk egy rövid életű foglakozásról, a nyargoncról szólt, annak letűnését üdvözli. Öröme, mint hamar kiderül, nem erkölcsi vagy hasznossági alapú, hanem „nyelvhelyességi” jellegű: „ A nyargonc pusz tulása. Még bizonyára emlékeznek rá né melyek, hogy mikor a bicikli divatos kezdett lenni, magyarul nyargoncá-nak (nyargaló targoncának) akarták nevezni, míg a józanabbak a kerékpár és vasparipa közt ingadoztak. Szerencsére az a nyargonca halva született. Annál makacsabban életben igyekeztek tartani édes testvérét, a nyargonc-ot. Hogy mi lehet ez, széles Magyarországon nem is sejtik, csupán Budapesten a lóvonatos vasút dédelgette, az kényszerítette ennek a rettenetes szónak megtanulására a fővárosba került tősgyökeres magyar kocsisait, no meg úgy fülheggyel meg-meghallotta a közönség is, ha lóvonatra szállván, a Margit-hid előtt még egy lovat fogtak a megálló kocsi elé. Amit ugyanis a magyar ember nyelve forspont-ra formált, amit utóbb egész helyesen előfogatnak fordítottak, azt a neologus bölcsesség nyargonc-nak keresztelte. Hiába, szabályzat szabályzat, az hivatalosan így követelte, nem lehetett megingatni. Végre ütött neki az utolsó órája. Megindult a Vígszínháztól Ó-Budára a villamos vasúti forgalom, nincs többé e kocsiknak előfogatra szükségük. A nyáron át villámossá leszen a zugligeti vonal is, s akkor aztán véglegesen eltemetkezik korcs vérei, a költönc-család sírjába a nyargonc is s föltámadás reménye nélkül várja maga után a nyalka udvaronc-ot, a mesterinasokat megnyomorító tanonc-ot s a fővárosi hatóságtól dédelgetett lelenc-et és áponc-ot.” Az újságíró, ki tudja miért, kárhozatosnak és „magyartalannak” tartja a „-nc” képzőt. Annyira így gondolja, hogy ki se mondja, pláne nem fejti ki, hanem egyszerűen csak örvendezik a „nyargonc” elmúlása felett. Ezek szerint ez 1896 Budapestjén olyannyira bevett közhiedelem lehetett, mint az 1960-as évek iskolai magyar óráin: „éssel nem kezdünk mondatot”. Az is érdekes, hogy a cikk szerint még javában élt az „áponc” szó. Simplicissimus az utóbbit életében nem hallotta, a lelenc et annál inkább. De nem az utcán vagy a rádióban, hanem anyukájától, mint afféle „lesüllyedt kultúrjószágot”. Mindig egy fix szólásban hangzott el: „Így nem mehetsz ki az utcára. Úgy nézel ki, mint egy lelenc!” ● 19
