Budapest, 2018. (41. évfolyam)

9. szám, szeptember - Fodor Béla: A Gellért

BUDA PEST 2018 / 09 22 A Gellért Száz évvel ezelőtt, 1918. szeptember 26-án adták át a nagyközönségnek a fővárosi gyógyfürdők „zászlóshajóját" a Szent Gellért Fürdőt és Szállodát, a magyar szecessziós építészet e kései remekét. A fürdőpalota ma is Budapest egyik legvonzóbb idegenforgalmi attrakciója, pedig eredeti épülete hajdanán nem volt más, csak egy zavaros, melegvízű tavacska bódéja. A Gellért-hegy lábánál fakadó meleg vizű források már évszázadok óta szolgálják az ott élő vagy oda ván­dorló emberek fürdési szórakozását és gyó­gyulni vágyását. Középkori források szerint a helyén már a 13. században egy szerény ispotály és szabadtéri medence szolgált, ahol Szent Erzsébet gyógyította a leprás betege ­get. Iszapos vizéről Sáros fürdőnek nevezték. A nagy török utazó, Evlija Cselebi is megem ­lékezik a helyről, melynek vize „a francia betegségre és más hétféle bajra hasznos”. Buda 1686-os visszafoglalása után kincs­tári tulajdonba kerül, majd I. Lipót a házior ­vosának adományozta. Az orvos halála után, 1718 és 1809 között Buda város birtokolta, a Sagics család tulajdonába került, akik egé ­szen 1895-ig, lebontásáig használták. Mert Budapest és az ország a honfogla­lás ezeréves évfordulójának megünneplésére készül. A fővárosban nagyszabású építkezé­sek zajlanak, és 1894-ben megkezdik egy új Duna-híd, a mai Szabadság híd építését is. Ezzel a Sáros fürdő sorsa megpecsételődött: régi épületét lebontják, telkét pedig a Fővá­rosi Közmunkák Tanácsa kisajátítja. Ekkor veszi kezdetét az a feltöltési munka, mely­nek során kialakul a mai Gellért tér, miköz­ben az addig felszínen látható gyógyforrások mélyre, mintegy 15 méterrel a föld alá kerül­nek. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1899. szep­tember 14-én tartott üléséről átiratot intézett a székesfővároshoz, amelyben felajánlotta eze­ket a kisajátított telkeket és a gyógyforrások boltozott építményben összefoglalt területeit fürdőtelep létesítése céljaira. Ez az átirat összecsengett azzal a szán­dékkal, hogy a székesfőváros meg akarja venni a kincstártól a Sáros fürdő területét. Több közgyűlésen foglalkoztak is a témával. Többször felmerült, hogy Budapest közvéle­ménye fel van háborodva azon a pazarláson, hogy a régi fürdő lebontása miatt, immáron ötödik éve folyik a Dunába az értékes gyógy­víz. Az építési telek hosszas huzavona után 1904-ben került a főváros tulajdonába. Terve­zésére nyilvános pályázatot írtak ki, melyen Sebestyén Artúr, Hegedüs Ármin és Sterk Izidor összevont pályázatai nyertek. Ekkor egy több éves tervezői munka vette kezdetét. A főváros tisztában volt az építkezés jelen­tőségével, a fürdővárosi rang gazdasági hasz­nával, ezért az eredeti szerény pályatervet állandóan bővítette, növelte a szállodai szo­bák számát, a fürdő és a medencék területét, emelni kívánta az orvosi ellátás színvonalát. Ezek a bővítések természetesen jelentős költ­ségnövekedéssel is jártak. Hosszas egyeztetés után végre a fővárosi tanács 1911 áprilisában megadta az építési engedélyt. A munkálatok még azon év júniusában elkezdőttek s egészen 1912 nyaráig folyta­tódtak. Ekkor azonban a vészesen emelkedő költségek miatt a munkát leállították, s közel egy évig szünetelt. Ezalatt a törvényhatósági bizottságnak kemény munkával sikerült elér­nie, hogy a közgyülés megszavazza az eredeti költségvetés kétszeresét, 10 millió 300 ezer koronát. A szükséges többletköltségek biztosítása után 1913 tavaszán az építkezés végre folyta­tódhatott. A világháború kitörésekor azonban még mindig csak a puszta falak álltak a Duna partján. Ezekben az években szinte minden köz- és magánépítkezés szünetelt, az épí­tőanyagok, különösen a vas- és fémanyagok a haditermelést szolgálták. Súlyos munka­erőhiány lépett fel, képzett szakmunkásokat szinte lehetetlen volt találni. Volt olyan idő­szak, mikor az építkezés területét fegyveres őrség védte az elszaporodó lopások miatt. Végül minden nehézséget legyőzve, a leg­nehezebb háborús időkben, hét éves kitar­tó munka árán, 1918 őszére mégis sikerült a munkálatokat befejezni, és szeptember 26-án ünnepélyes keretek között a nagy­közönség számára is megnyílt az európai színvonalú intézmény. A megnyitón Benedek Dezső építész, aki szinte városi „kormánybiz ­tosként” felügyelt az építkezésre, így mél­tatta az elkészült művet: „A régi múlt idők hatalmas alkotásai jutnak eszembe. Caracalla palotája lehetett ilyen. A jelenkor építményei A Sáros fürdő az 1880-as években

Next

/
Oldalképek
Tartalom