Budapest, 2018. (41. évfolyam)
1. szám, január - Bardóczi Sándor: Vagy inkább harmincezret?
BUDAPEST 2018 január 24 elhatározásának gondolja, hogy évi kétezer fát telepít el a területén belül. Nem egy hároméves program keretében, hanem minden egyes évben. Az igazán nehéz diót Budapesten a program még nem tudta feltörni. Ez a nehéz dió pedig a Hungária gyűrűn belül található. Nem arról van szó, hogy ne lennének ezen a területen is üres fahelyek vagy azonnali rekonstrukcióra szoruló fasorok, hanem arról, hogy közlekedési, parkolási, közművesítési szempontok miatt komoly ellenállásba ütközik a megvalósítása. A tágabban értelmezett belváros fásítása ugyanis érdemi forgalomcsillapítás, a tömegközlekedés előtérbe helyezése és a közművek sokkal helytakarékosabb közműalagútba terelése nélkül – a betontól való visszahódítás aktusa nélkül – elképzelhetetlen. Ha valaki megnéz egy átlagos belvárosi közműtérképet, nagyon hamar rájön, miért reménytelen ma olyan betonsivatagokat fásítani, mint az újlipótvárosi Visegrádi utca, a Baross utca vagy például Rákóczi út. Ez a lehetetlen küldetés, ami szemléletváltozás nélkül az is marad. Van arra is példa, hogy ez az általános helyzet felülírható, csodás kivételek születhetnek. A Palotanegyedben két szemet gyönyörködtető példája is van ennek: az Ötpacsirta utca és a Reviczky Gyula utca fái énekelnek nekünk erről. Kemény harcokat megvívni képes tervezők (Komlós né Hlatky Katalin tájépítész és Wild Lász ló építész), rugalmas közműszolgáltatók, mérnöki lelemény és politikai akarat kellett a sikerhez, de a csoda bizony létezik. Az Ötpacsirta utca és a Reviczky Gyula utca oly keskeny, hogy a fásíthatóság szempontjából a probléma közelít a dongó repülésének modellezéséhez. Súlya és a szárnyának aerodinamikai tulajdonságai miatt sokáig azt feltételezték, hogy valójában röpképtelennek kéne lennie. A dongó mégis repül, s az is bebizonyosodott már, hogy pusztán a mérnökök nem tudtak eleget a fizikáról. Ha az Ötpacsirta utca tud „repülni”, akkor temérdek, ma fátlan nagyvárosi utcánk is képes lehetne rá. Már megint Széchenyi... Miért fontos ez? Túl azon, hogy a budapestiek óhajával találkozik? Nos, ha a budapesti fákról és fásításról beszélünk, fontos lenne arról is pár szót ejtenünk, hogy ennek a törekvésnek honnan erednek – stílszerűen – a gyökerei? Egy ízig vérig polgári hagyomány rejtezik a titok mögött. Az allék kialakulása ugyan a barokkban keresendő, amely előszeretettel használta a pompával megépített, a kastélyig nyílegyenes vue-ket, az erdőkbe vágott, a vadászatot könnyítő nyiladékokat (lés-eket), és a kastélykertet fásított kocsiutakkal egészítette ki, amely lyel vizuálisan hosszabbított a tengelyeken, s nagyvonalú összeköttetést biztosított a kastély, a kertje és a város között. A polgárság azonban megszerette és idővel a városba integrálta ezt a hagyományt: fásított kocsiút, sétatér formájában. Pest-Budán a fásítások első említései a 18. századba nyúlnak vissza. Akkor kezdődött minden, amikor a várfalak és városfalak harcászati jelentősége elhalványult. A budai vároldalban a Bástya-, majd ezt követően a keleti oldalon az Ellipsz sétány létrehozása az első adatolt megjelenése a városon belüli fásításoknak. Maga a Városmajor is a séta biztosítása érdekében jött létre 1785–1787 között Tallher József tervei alapján, későba rokk stílusban. Nem sokkal maradt le ettől a pesti oldal sem, ahol 1789-ben a mai Deák Ferenc utca tengelyében üzemelő hajóhíd előtti Duna-parton alakult ki nyilvános sétatér. Itt a hárs- és akácfák ültetését Pest város tanácsa kezdeményezte, kifejezetten azért, hogy mindenki számára vonzó sétatér alakulhasson ki rajta. A pesti kávéházkultúra gyökerei is szorosan kapcsolódnak ehhez a sétatérhez: a kihelyezett padok mellett kávékimérések is szerezhettek hároméves bérleményt. Fischer Jakab és Kemnitzer János itt tűnt fel kioszkjaival. A kialakuló városi nagypolgárság és az arisztokraták felvilágosult szárnya kisvártatva elkezdett sportot űzni abból, hogy telepít vagy csemetéket adományoz. Kordivattá vált az allé a sűrű házak között is. S bár érdekes módon – egyes históriaírók szerint – a megveszekedett kertbarát József nádor a városban nem pártolta a plántálást – „Die Bäume gehören nicht in die Stadt” – a divat megállíthatatlannak bizonyult. Fontos persze itt megjegyeznünk, hogy a „Stadt” a nádor idejében alig terjeszkedett túl a mai kiskörút vonalán, szűk középkori utcáin tényleg nem voltak ideálisak a fásítási feltételek, ám maga a főherceg is igen sokat tett annak érdekében, hogy a városkapuktól sugárirányban kivezető utak (a mai Üllői út, Rákóczi út, Király utca, Városligeti fasor, Váci út) bizony masszívan zöldelljenek. Ebbe a miliőbe robbant be aztán a mindenben reformot képviselő Széchenyi , aki – a legkorszerűbb angliai és német várostervezési elveket felerősítve – már egyértelműen a városi fásítás (ma úgy mondanánk a városi zöld infrastruktúra) kiépítése mellett kardoskodott, felismerve annak közegészségügyi, népjóléti, sőt ebből fakadó társadalmi előnyeit. „...mondhatnám politicai tekintetből akarnék egy sétateret állítani. Az embereknek egymáshoz kell símulni. [...] Az ily összesimulásra egy tisztességes sétatér, a hol mindenféle színű (rendű és rangú) ember összejő, a’ legalkalmatosabb eszköz” – írja a rendi országgyűlésnek. Nem Széchenyiről beszélnénk, ha e célra maga nem gründolt volna nyomban egy Pesti Sétatér Társaságot. 1846. március 3-án aztán Crescence grófnő, Széchenyi felesége el is ültethette itt az első platánt. S hogy hol volt mindez? Az egyetlen helyen az akkori városon belül, ahol erre mód adódott: az Újépület déli oldala melletti katonai gyakorlótér helyén. A szabályozott Duna-partokon és a hídfők környezetében nem volt kérdés többé a parkosítás, ahogyan a kiépülő sugárutak Virágba borult a Reviczky utca
