Budapest, 2017. (40. évfolyam)
3. szám, március - Simplicissimus Budapestje
Simplicissimus Budapestje BEVEZETÉS A KORSZERÛ SZNOB- ÉS HEDONIZMUSBA, VALAMINT AZ ALKALMAZOTT EMBERLESÉS TUDOMÁNYÁBA Még egyszer László Fülöpről Januári számunk címlapsztorijában Piers de Laszlo festőművészről, a híres portréfestő László Fülöp unokájáról írtunk, aki néhány hétre hazajött a nagyapja építette műteremházba. Eközben elmondtuk a László Fülöp életéről tudható egyre több dolgot. Azt az unoka információja alapján állítottuk, hogy László Fülöp után nem kevesebb, mint 5 millió font vagyon maradt 1937-ben. Ezzel kapcsolatban jelentkezett olvasónk, Korányi G. Tamás, a budapesti tőzsdéről szóló monográfia szerzője – és erről a számról kimutatta, hogy nem lehet helytálló. Először Churchill miniszterelnöki fizetéséhez hasonlította az összeg képtelenségét. Az ugyanis évi 3000 font volt... Ugye lehetetlen, hogy Churchill fizetésének 1600-szorosa maradt László Fülöp után? Aztán jöjjenek a magyar érvek. 1937-ben 1 angol font 27,8 pengőt ért, ez azt jelenti, hogy László Fülöp állítólagos hagyatéka csaknem 140 millió pengőt ért. Enynyi vagyona Magyarországon egyedül a kiterjedt cégbirodalmat működtető Chorin-Weiss családnak volt. Nekik együtt. Ez a teljes magyar állami költségvetés mintegy 1/10-ével egyezett meg akkoriban. 5 millió fontos vagyona Londonban akkoriban talán egyedül a Westminster hercegi családnak volt, akik London belvárosi ingatlanok tucatjait birtokolták. László Fülöp öröksége Korányi G. Tamás szerint inkább 50 ezer font lehetett – az is hatalmas summa. Veszekedést súroló vita a Simplicissimus Hőse díj átadásakor A Nagy Budapest Törzsasztal díjátadó ülései, ahol az oklevelet át szoktuk adni, mindig nagyon jókedvű események. Célja mindösszesen a személyes megismerkedés, a megsüvegelés. Most azonban váratlanul másképpen alakultak a dolgok. Miután lezajlott a szokásos átadás, a fotókészítés, Simplicissimus faggatni kezdte az idei díjazottat, Schlagmüller Gábort, a Budapest régi képeken című Facebook csoport alapítóját. Az igazság az, hogy nem is nagyon kellett faggatni. SchG szívesen és jól beszél szenvedélyeiről: elmondta, hogyan kapcsolódott be néhány éve az Óbuda régi képeken Facebook csoport munkájába, hogyan golyózták onnét ki, minden valószínűség szerint féltékenység miatt – talán mert sokat nyüzsgött és akciózott. Aztán a díjazott saját, új csoportot alakított, és maga is meglepődött, hogy milyen népszerű lett, milyen gyorsan növekedett a tagok száma. Hamarosan nem bírta a moderálást egyedül, annál is kevésbé, mert napközben motoron ül, kihordja a postát. A moderálásra leginkább a politikai anyázás miatt van szükség – mesélte. Személyes találkozót nem szerveznek, mert képtelenség felmérni, hányan jönnének el. Elmesélte, hogy mennyire sajnálja, hogy Saly Noémit is kizárta az egyik admin (a szabályok szerint jogosan), pedig az adminoknak ki volt adva egy néhány „védett” névből álló lista, ő is rajta volt. De aztán már nem lehetett visszacsinálni. (Noémi egyébként ezen az estén egy hosszú munkahelyi ügyelet miatt nem tudott jelen lenni). Az első élesebb hozzászólás Hidvégi Violettától, a BFL nagy tekintélyű levéltárosától érkezett. Hogy egyszerűen nem fér a fejébe, hogy miért nem lehet odaírni, hogy a kép honnét van – mikor ez a csoport a régi képekről szól, nem? Leginkább a Fortepanról származnak itt a képek, az ingyenes archívum szerkesztői is mindösszesen s csak azt kérik, hogy az utánközlők adják meg a forrást + (plusz) az eredeti adományozót, ha van. E közben elismerte, hogy Simplicissimus ez évi hőse mindig odaírja, hogy ha a fotó forrása a Fortepan, valahogy így: F15795. A szám közlését nem kívánják meg, az eredeti adományozó feltüntetését annál inkább. A díjazottunk nem szimatolta ki a kitörni készülő botrány szagát, először megpróbálta elütni kezdődő vita élét. Azzal a felületesnek tűnő megjegyzéssel, hogy az embereket nem érdekli, honnét van a kép. Simplicissimus, mint házigazda, viszont résen volt, és becsúszó szereléssel feltett egy álnaív kérdést: „De hát az van a szabályokban, hogy meg kell adni a forrást, nem?” Hát igen, ezt valóban kérik, de ha nem adják meg, akkor nem lehet mit tenni... Ekkor kapcsolódott be a vitába N. Kósa Judit, a neves újságíró és helytörténész, aki sok éven át volt a Népszabadságban megjelent Képmentő cikksorozat egyik szerzője. Elmondta, hogy a nol.hu archívumra minden cikke felkerült, de olyan technikával, hogy a képek a szokásos módon nem voltak lementhetők. Ennek ellenére, néhány nappal később az apropóul szolgáló kép menetrendszerűen megjelent a BRK Facebook csoportban, forrás nélkül, mint saját felfedezés. Ez csak úgy lehetséges, hogy valaki csinált egy képernyőmentést, kivágta, újra elnevezte a fotót. Vagyis a tévedés ki van zárva: hidegvérűen eltagadta a forrást. Judit nagy vehemenciával hangsúlyozta, hogy természetesen ő azért ásta elő a képet a Népszabadság feneketlen képarchívumából, hogy közkinccsé tegye. De a szöveggel együtt. A csoporttagnak semmibe se került volna belinkelnie a cikket, akkor ott a kép, és a sokszor meglepő felfedezéseket tartalmazó szöveg. Igazi win-win szituáció! A csoporttag azonban valamiért maga akart az idegen tollakkal ékeskedni. A maga dicsőségét akarta maximalizálni, elítélhető módon. Erre a díjazott kissé zavarba jött, valami olyasmivel védekezett, hogy „a világ megváltozott”. Hogy száz és százmillió engedély nélkül elcsent kép kerül fel a Facebookra, és ez ellen nincs orvosság. Ekkor egy kicsit terméketlen, jogi keretekről való vitatkozás következett (két szabadalmi szakember is üldögélt a Törzs asztalnál), majd Simplicissimus ismét magához ragadta a szót, és megpróbált békítőleg fellépni. Hogy kis előrelépések is fontosak lennének – mondta. Például meg lehetne kérni mindenkit, hogy amikor az internetről elment képet, akkor a file-névbe mindig foglalja be a forrást. Akkor is, ha az bizonnyal nem az eredeti forrás, például az egykor.hu igen hasznos gyűjtőportál, de saját képei nincsenek. Ha meglennének a források, akkor a Fortepan is rábukkanhatna új kincsekre, családi arc hívumokra. Aztán szerencsére a lapunkkal való együttműködés került terítékre. Megállapodtunk apró lépésekről, és a díjazott szerencsére nem sértődött meg (vagy jól titkolta), egy ponton azt mondta, hogy zavarban van ennyi nagy ember társa-16 BUDAPEST 17-03.indd 16 2017.03.08. 15:23:20
