Budapest, 2017. (40. évfolyam)
7. szám, július - Elek Lenke: ÖTVEN ÉVE - Virágoskert az én szívem
BUDAPEST 2017 július 6 Az Egy csók és más semmi című édes kis könnyűségben, miközben a zseniális Eisemann Mihály slágerei beúsznak a fülünkbe, az első jelenet helyszíne egy impozáns virágszalon, a Hungária Virágház. Rajnay Gábor – mint mindig, most is elegánsan – rendeli a csokrokat a leendő klienseknek, de közben tiltakozóan megjegyzi: szegfűt ne, az olyan unalmas... Ahány virág, eléd viszem Tehát már a harmincas évekből ered a mit sem sejtő, szegény szegfű mai lefokozása? Igaz, az ötvenes-hatvanas években jószerivel egyeduralkodott, főleg piros és fehér színekben, a hivatalos temetéseken, aszparáguszokkal körítve, drótozott fenyőág-talapzaton. Óriási, szinte az embert, a halottat elnyomó, láthatóan súlyos alkotások voltak ezek, amelyeket két atlétatermetű, feszes léptű katona cipelt, míg a „gyászoló”, a hatalmat képviselő, jelentéktelen, kopasz, szemüveges emberke fejét leszegve követte őket... Ekkor, az ötvenes évek elején énekli Hollós Ilona a Virágoskert az én szívem című slágert, amelyet aztán Záray Márta is műsorra tűz. Lehet, hogy ez a szegfűkarrier a Szovjetunióból származott? Amikor először jártam ott, utaztam zörgő motoros kis repülőgépen is, amelynek hátuljában a grúzok szállították „feketén” a szegfűt Moszkvába, a Győzelem napi ünnepségekre. A metrókijáratoknál ütött-kopott bódékban vagy csak egy pléhasztalról árusították aztán méregdrágán, szálanként a kincset, mégis hamar elfogyott. A Szovjetunió belső piaca akkor sem tudta – vagy akarta – kihasználni a hatalmas birodalom eltérő éghajlatú államaiból fakadó előnyöket, pedig a kelet-ázsiai tartományok virággal és gyümölccsel el tudták volna látni egész Ukrajnát és Oroszországot. Bezzeg kihasználták – már akkor is – a „maszek” kereskedők. A rózsa azt jelenti, hű vagyok Születésnapra, munkahelyi névnapra hagyományos, kör alakú, szimmetrikus csokor járta, szigorúan páratlan számú virágból, fátyolkával, rezgővel, zörgős celofánnal körülölelve. Vörös rózsa dukált akkor is a szerelmeseknek. A Koncz-Bródy -rajongók kezében kötelező az egy szál sárga rózsa a beatkoncerteken. (Magyarországon tekintélyes múltja volt és van a rózsatermesztésnek – ez még a török időkből maradt ránk.) Idősebb hölgyeknek, nagymamáknak, nagynéniknek, pedagógusoknak cserepes ciklámen, amelyet aztán örök időkre csipkés-függönyös, hűvös ablakközökbe rejtettek a nap elől. Később, a hippikorszakban, az enyhülés idején, egy-egy bulin megjelentek a színes mezei csokrok, margaréták boros üvegkancsókban, pitypangból font koszorúk a hajban. Harangvirágok, orgonák zöld ke-Virágoskert az én szívem Elek Lenke Mindig luxus volt kicsit, az öröm, a fájdalom, az emlékezés, a hála jelképe. A háborúkban és a forradalmakban olykor a puskatusra tűzték, máskor a katonasapkára. A szétbombázott házakban nem is lett volna hova, mibe, tenni egy-egy csokornyi szépséget. Csak békében vásárolnak az emberek virágot – no meg, ha futja rá, és ha szükségét érzik. ÖTVEN ÉVE fotó: Sebestyén László
